Cím:
Teacher Complex
Írta: arisa4 és Yami Nita (YamiNita_arisa4)
Műfaj:
Romantikus/Humor
Fandom:
Bleach
Párosítás:
Grimmjow x Ichigo
Korhatár:
NC-17
Tartalom:
(hosszú, keresd a prológusnál)
Figyelmeztetések: trágár beszéd, yaoi, lemon
Állapot: Folyamatban…

Illusztráció az 1. fejezethez, a képet Yami Nita készítette:

(teljes mérethez katt a képre)

Teacher Complex

1. fejezet

Alapszabályok

– A francba, el fogok késni!

Majdnem elcsapott egy kocsi, ahogy körül sem nézve átszaladtam a járda másik oldalára, ahol a célállomásom magasodott. Szép, ez az első napom, és máris tíz perces késében vagyok. A kurva életbe, ha hazaérek kinyírom azt az idióta apámat! Ki készít rituálisan reggelit a halott feleségének?! Ez nem norma… Még szerencse, hogy nem lakok olyan messze az iskolától, így nem számított, hogy lekéstem a buszt. Három megálló futva, mi az nekem? Remélem ezek után ma még tesi órám is lesz…

Befordultam az iskola kapuján egyből a porta felé vettem az irányt, hogy kiderítsem melyik osztály átlagát fogom lehúzni. Kis híján feldöntöttem a parafát, s csak pár centin múlott, hogy nem felejtem bele és nem lyukasztottam át a rajta függő osztálynévsort.

– Harmadik évfolyam, egyes osztály, az első órám pedig… – motyogtam félhangosan a sorokat böngészve, de a következő pillanatban hátrahőköltem. Valami zöld úszott be a látóterembe, s ijedtségemre meg is szólalt.

– Oya~ Csak nem egy új diák? Üdvözöllek a gimnáziumunkban – mondta a furcsa zöld és fehér szín összeállítású kalapot viselő férfi, majd hirtelen előkapott egy legyezőt – amivel majdnem elvágta az orromat -, és eltakarta szemei alatt az arcát. – Elkéstél mi? Hogy hívnak, fiatalember?

Azzal  odalépett mellém és kezébe vette a névsort.

– Kurosaki… Ichigo, ömm, izé… igen, késében vagyok, meg tudná mondani, hogy merre keressem a termet? Izé… portás úr…?

– Kurosaki-san, igen, 3/1, a második emeleten vagy, Nel-sensei osztályában – olvasta fel, majd visszacsapta legyezőjét a helyére, és kalapjára ráfogva aprót biccentett felém. – Urahara Kisuke, nagyon örülök, Kurosaki-san.

– Ah… é-én is, izé, Urahara-san, de még mindig nem tudom pontosan melyik teremben—

– Amiatt ne fájjon a fejed, rajzolok neked egy térképet – mondta energikusan, majd nemes egyszerűséggel az osztálynévsor hátuljára kezdett el firkálni. Pár percig csak a ceruza sercegése hallatszott, majd átnyújtotta nekem a papírt. – Milyen órád is lesz, Kurosaki-san? Nem minden tanár nézi ám el a fél órás késést.

– Angol, ha jól tudom.

– És még mindig itt ácsorogsz?! Fuss, ha kedves az életed! – azzal taszított egyet a hátamon, minek következtében megszereztem az első, és remélhetőleg az utolsó közelebbi ismeretségemet a parafával. Örvendek, jé, csillagok…

– Várj, add csak vissza a papírt egy percre – kérte a szőke férfi – legalábbis a kalapja alól kikandikáló világos valami alapján arra mertem következtetni, hogy az a haja -, és gyorsan írt még valamit a térkép mellé. – Tessék, erre szükséged lehet. Nem kell az ilyesmit szégyellni, hidd el, érti a dolgát. Az évek során volt pár durva esete. Na de mit tapogatod itt a paravánt, siess órára!

Imbolyogva indultam meg a lépcsősor irányába, útközbe még visszafordultam, hogy megköszönjem a fura fazonnak a segítséget, majd hármasával szedve a fokokat futásnak eredtem fölfelé. Ránéztem a térképre, és majdnem hangosan elkáromkodtam magam. Nem is térkép volt, hanem egy részletes alaprajz az egész épületről. Még a vécék is be voltak rajzolva rajta! Egy vastag vonal jelölte az útvonalat, ami keményen a második emeleti lépcsőforduló végéig, és az első jobb oldalon lévő teremig tartott. Már épp széttéptem volna az egészet, amikor észre vettem a lap alján lévő feliratot.

– Iskola pszichológus: 44-444-444…?

Összeráncoltam a szemöldökömet, de azért zsebre tettem a fecnit, gondoltam később még jól jöhet.

– Urahara Kisuke, heh? Flúgos egy fazon… – motyogtam lenyomva a kilincset, és beléptem a terembe. Eközben egy emelettel lejjebb az említett férfi nagyot sóhajtott, majd a szemébe húzta a kalapját.

– Szegény kölyök…

Nem gondoltam volna, hogy jobban fognak hiányozni az előbb átélt frontális paravánfejelések, vagy ez a fura kalapos ember társasága, egészen addig, míg be nem nyitottam újdonsült osztályomba. Általában nem szokott izgatni, ha kicsit kések óráról, hisz amúgy se sűrűn fordul elő. Elintézem egy bocsánatkéréssel és egy félig elmormogott indokkal, eleresztem a fülem mellett a tanár szemrehányását, majd végül lehuppanok a helyemre. De ez most más volt. Nem csak mert azért mégis ez volt az első napom, hanem mert mikor beléptem az ajtón, úgy éreztem, megfagy körülöttem a levegő. Pedig már automatikusan nyitottam volna a számat, hogy megkezdjem feljebb említett röpke monológomat, de mintha egy pillanat alatt bevarrták volna az orrom alatt levő rést. Kérdőn emeltem tekintetemet az osztályban ülőkre, akik egy emberként felém fordulva kíváncsian fürkésztek. De nem is ez volt, ami miatt az agyam tele volt kérdőjelekkel. Azok a riadt és már-már aggódó pillantások valamiért nem tettek jót a magabiztosságomnak. Már most hálát adtam annak a fura fazonnak, hogy lepasszolta nekem a pszichológus számát…

– Meddig fogsz még ott ácsorogni, mint egy utolsó szerencsétlen, kölyök? – hallottam meg hirtelen a harsány, gunyoros és éles megjegyzést a terem másik végéből, majd automatikusan emeltem irányába tekintetemet, keresve a hang gazdáját.

Egy élénk kék, rideg és rendkívül haragos szempár nézett velem farkasszemet, amihez ugyanolyan kék hajkorona, s szigorú arckifejezés társult. Egy húszas éveiben járó ember támaszkodott a tanári asztal szélének, kezében egy keményfedeles könyvvel, ami elég bizonyíték volt ahhoz, hogy kellően belebarmoltam az óra menetébe. Reflexszerűen felemeltem egyik szemöldökömet a férfi megjelenése láttán, de hamar megbántam, hogy nem tudtam kontrollálni az arcizmaimat.

– Igen, hozzád beszélek! Ha már vagy oly szíves, hogy befáradsz 25 perces késés után, az lenne a legkevesebb, ha regélni kezdenéd az okát. Vagy nem tudod megengedni magadnak ezt a luxust, mi?

Igen, határozottan az ő száját hagyták el ezek az epés kis megjegyzések és éreztem, hogy pislákolni kezd bennem a méreg szikrája. Viszont nem volt kedvem rögtön az első tanárral összeveszni, akivel találkoztam.

– Elnézést, elaludtam… – morogtam végül kelletlenül, de éreztem, hogy ökölbe szorulnak kezeim.

– Elaludtál! – halkan felkuncogott és láttam, hogy szájának szeglete felfelé görbül a tehetetlenségemen, de ezzel nem hagyta annyiban – Mert te elalvás előtt inkább keresztbe lenyeled az ébresztőórádat ahelyett, hogy felhúznád azt, igaz?

Éreztem, hogy összeszorul az állkapcsom, de próbáltam elnyomni immáron teljes lánggal lobogó dühömet. Mi a franc köze van hozzá…?!

– Neved?

Szinte meg sem hallottam ezt a kérdést, annyira lefoglalt mérgem csillapításának eredménytelensége, hogy értetlenül pislogtam vissza rá.

– Mi van, már a nevedet se tudod megmondani?

– Kurosaki Ichigo – vetettem oda kurtán, mert attól tartottam, hogy nem fogom tudni féken tartani a nyelvem.
A nevem hallatán ismét felkuncogott és az a bosszantóan önelégült mosoly még mindig ott feszült a képén. Ha a nevemet fogja elővenni, én esküszöm…!

– Nos, Kurosaki Ichigo – erősen megnyomta a keresztnevemen a hangsúlyt…a szemét! – …volna szíves végre helyet foglalni, hogy tudjam folytatni az órát? Vagy vezessem a helyére?

Hallattam egy ingerült ’tch’ hangot, ami szemmel láthatóan nagyon tetszett neki, de nem érdekelt. Végül sikerült leoldanom a béklyókat lábaimról és megindultam a terem végébe, ahol azt reméltem, hogy az óra további részében nem fog tud piszkálni. Már majdnem odaértem, mikor ismételten rám rivallt.

– Á-á, lassan a testtel! Ide ülsz, hogy szem előtt legyél.

Ingerülten megpördültem, hogy lássam, melyik helyre mutat, és kis híján felszisszentem, mikor az ablak melletti legelső padra bökött. Felsandítottam az arcára, de nem kellett volna. Hirtelen viszketni kezdett az öklöm…

Kelletlenül csörtettem oda az általa kijelölt padhoz és se szó, se beszéd, lehuppanva oda próbáltam lenyugtatni magam.

– Van még köztetek több idióta is, aki azt hiszi, csak úgy ellóghatja az óráimat? – az osztály halk morajlás közepette szinte egy emberként nemet intett a fejével. Mi ez, valami katonai iskola? – Na végre. Most pedig folytassuk, ahol egyesek félbeszakítottak… – itt aprót mordultam, ugyanis tudtam, hogy szándékosan választotta ezt a szót -… és lapozzatok a következő oldalra. Na ki érezi úgy, hogy van elég esze ahhoz, hogy lefordítsa a következő szöveget? Lehetőleg úgy, hogy mindenki értse…

Innentől kezdve nem figyeltem a szavaira, mivel a könyveimet sem kaptam még meg, így nem láttam sok értelmét a dolognak. Unottan felkönyököltem az asztalra, a kézfejemre hajtottam a fejem, és kibámultam az ablakon. A teremből tökéletes kilátás nyílt az iskola udvarára, és a sportpályára is, ahol jelenleg diákok tucatjai nyomták a fekvőtámasz, illetve rótták a pályán a köröket. Egy magas, kigyúrt, elég bizarr hajjal rendelkező férfi sétált a sorok között, időnként rálépve valaki hátára, ezzel a földbe döngölve szerencsétlen áldozatát. Összeráncoltam a szemöldököm a látottakra, majd jobbra nézve megláttam, ahogy a tanárom egy halálra rémült diák padjára csapja a keménykötésű könyvét. Miféle helyre kerültem…?

Lelki szemeim előtt megjelent előző iskolám csendes, nyugodt légköre, a tanáraim kedves arca, és segítőkézsége… Merengésemből egy újabb hangos csattanás zökkentett ki, de a kiabálást újfent kizártam tudatomból. Még csak alig egy órája járok ide, de máris ráébredtem, miszerint ezen a helyen búcsút inthetek ezeknek a szavaknak, mint a nyugalom – újabb puffanás -, és a segítőkész tanárok.

– Röhej, már egy ilyen óvodás feladatot sem tudtok normálisan megoldani? Mi lesz veletek a félévi vizsgákon?! Rendben, de ha egytől egyig el fogtok vérezni, ne rajtam keressétek az okát! Könyveket becsukni, amikbe azt a helyes megoldásnak csúfolt szart írtátok! Meglátjuk, hátha szóban jobban megy, ergo: fe-lel-te-tek – szótagolta vészjósló hangon azt a szót, amit a tanulók a legjobban utálnak a világon.

Erre a kijelentésére morgolódás támadt az osztályban, de végül mindenki engedelmesen elpakolta a könyveit, és igyekezett minél inkább belesüppedni a székébe. Én nem feszengtem, arra gondoltam – így utólag nézve eleve halott elképzelésnek bizonyult -, hogy mivel az ideköltözésünk óta ez az első napom az új suliban, egy tanárom sem lesz majd olyan szemét, hogy kihív felelni. De ránézve ennek a kékhajú mániákusnak az arcára, aki szórakozottan lapozgatta a naplót, kezdtem elbizonytalanodni. Egy kicsit. Ezért csak egy nem törődöm mozdulattal megrántottam a vállam, és visszatértem az iskolai udvar szemlélődéséhez.

Vajon a testvéreimnek hogy tetszik az új környezet? Remélem ők jobban jártak, mint én, és egy ilyen erősen szadista hajlamokat mutató tanáruk sincsen. Bár jobban belegondolva, nem hiszem, hogy bárki is lehordana vagy megszégyenítene egy kislányt. Ekkor vettem észre a mellettem reszkető lábakon elhaladó lányt. Úgy néz ki ő lett a kiszemelt áldozat. Szipogva közölte, hogy nem tudja a választ, és bocsánatot kérve sűrű hajlongásba kezdett. Én kicsit túlzásnak tartottam ezt a védekező viselkedést, de a következő pillanatban elkerekedtek a szemeim, mikor megláttam, hogy a tanár által elhajított kréta súrolta a lány fejét.

– N-nagyon sajnálom, Grimmjow-sensei! Í-ígérem, a következő órára jobban fel fogok készülni! – mentegetőzött a lány, aki továbbra is úgy hajlongott, mintha így lenne beprogramozva.

– Nem érdekelnek a szánalmas kifogások! Ha azt akarod, hogy ne romoljanak le a jegyeid, készülj fel rendesen a következő órára, Inoue!

A lány megkönnyebbülten felsóhajtott, majd visszasietett a helyére. Mikor mellém ért, zavartan rám mosolygott, jelezve, hogy ne is törődjek a dolgokkal, és hogy vele minden rendben van. Gyorsan visszafordultam az ablak felé, nem akartam felhívni jobban magamra a figyelmet, főleg hogyha ennyire árulkodó volt az arcomra kiülő megrökönyödöttség.

Ezúttal közvetlenül az ablakom alatt sertepertélő alakra esett a pillantásom. Egyből fel ismertem a jellegzetes kalapjáról a járdát söprögető Urahara-sant. Úgy tűnt, valami dalocskát dúdolgatott munka közben, mert elég érdekes csípőmozdulatokkal végezte a takarítást… Nem, inkább nem is akarom tudni, pontosan mit is csinál, döntöttem el magamban, majd mikor el akartam fordítani róla a figyelmem, egyenesen rám nézett, és vidáman integetni kezdett felém. Megilletődve körbepislogtam, hogy meggyőződjek róla, valóban nekem szól a gesztus, majd zavartan visszaintettem neki. Ekkor azonban hirtelen megváltozott a viselkedése. Az arcára fagyott a vigyor, és kétségbeesetten mutogatni kezdett felém. Pontosabban a hátam mögé. Mi a…?

BAMM.

Egy kemény és nehéz tárgy csapódott egyenest a tarkómnak, mitől abban a szent pillanatban észhez tértem, bár a fejem körül röpködő csillagok nem ígértek semmi jót. Halkan felszisszentem mikor a fájlalt területhez kaptam a kezemet és kitapintottam egy aprócska kis vágást. Remek, holnapra biztos, hogy még nagyobb nyomot fog hagyni…

– Azt még nehezen ugyan, de lenyeltem, amiért a késéseddel teljesen hazavágtad az órát, de hogy még van pofád ahhoz, hogy le is szard a későbbieket, mintha rád nem vonatkoznának a szabályok, egyenesen gerinctelenség. De te amint látom, nem így gondolod, Kurosaki.

Nem is kellett volna megfordulnom ahhoz, hogy tudjam, ki vágta hozzám a könyvét – a földre esett keményfedelűről leszűrtem, hogy az volt a tettes –, de az eddig sikeresen elnyomott indulataim miatt teljesen elvesztettem a fejem. Immáron tiszta haraggal pördültem meg ültömben és vetettem oda az előttem mellkasán keresztbe font karjaival szobrozó férfihoz dühös szavaimat.

– Maga teljesen megőrült?! – én sem tudom, hogy honnan vettem ehhez a hanghoz a bátorságot, de ebben a pillanatban valahogy nem érdekelt. Meg se hallottam, ahogy körülöttem az osztályban lévők ijedten felmorajlanak.

Láttam, hogy tanárom erre összehúzza szemeit és áthatóan kezdett fürkészni azzal a fagyos tekintetével, és én fogaimat csikorgatva, de álltam a pillantását.

– Ezt én is kérdezhetném, kölyök – szólt végül meglepően halkan, ám tudtam, hogy most aztán nagy szarban vagyok. – Én a helyedben inkább befognám a szám, és rohadt gyorsan tipliznék kifelé a táblához. Meglátjuk, hogy pörög a nyelved, mikor ténylegesen szükség van rá – sziszegte immáron színtiszta fenyegetéssel a hangjában, azzal megfordulva a tanári asztal mellé lépett, és várakozóan nekidőlt.

Nem hittem a fülemnek. Ezek szerint tényleg van olyan szemét, hogy az első napon nyilvánosan megalázzon az egész osztály előtt. Ja elnézést, hogy ezen már túl vagyunk…?! Legszívesebben lehajoltam volna és visszavágtam volna hozzá a tetves könyvét, de olyan erővel, hogy a feje is lerepült volna a helyéről! De e helyett inkább halkan elkáromkodtam magam, és kivágódva a padomból a táblához csörtettem, s igyekeztem minél messzebb megállni tőle. Nem, nem tőle tartottam. Őt „féltettem” magamtól.

Egy ideig némán álltunk, mint akik a csodára várnak, miközben engem mustrált továbbra is idegesítően magabiztos tekintetével, de aztán zsebre vágtam kezeimet, hogy ne lássa, ahogy az indulattól reszketnek az ujjaim.

– Könyved? – kérdezte végül el nem szakítva rólam szemeit. Majdnem hangosan felnevettem.

– Nem kaptam még meg őket – préseltem ki magamból a lehető leg érzelem mentesebb hangon, de éreztem, hogy szám szeglete enyhén felfelé görbül.

– Szerezz valamelyiktől – biccentett az osztály felé, akik csak visszafojtott lélegzettel pislogtak ránk.

– Netalán az is megfelelne, amit percekkel ezelőtt a fejemhez méltóztatott vágni? – kérdeztem hűvösen, ám a gúnyt nem tudtam kiszűrni a hangomból.

Röviden felkuncogott, ám láttam rajta, hogy nem a humorom vette le őt ennyire a lábáról. De őszintén szólva, hidegen hagyott. Ennél mélyebbre már úgy se süllyedhetek a szemében, akkor meg már nem rohadt mindegy?

Ellökte magát az asztaltól, megindult felém, és alig pár centire előttem állt meg. Dacosan pillantottam fel rá, és igyekeztem szenvtelen képet vágni. A rohadt életbe, hogy ennyivel magasabb nálam…

– Ide figyelj, Kurosaki, ha azon múlik, saját kezűleg hajítalak vissza a könyv mellé. Hidd el, nem lesz nehéz ügy, mert amint látom, a fejedbe egy cseppnyi ész se szorult ahhoz, hogy ellensúlyozza a nyamvadt kis tested leendő röppályáját. Jobb, ha felfogod, hogy ez nem a Százholdas Pagony, és én kurvára nem vagyok vevő a cinikus megjegyzéseidre. Amíg ebbe az iskolába jársz, jól jegyezd meg, hogy én a tanárod vagyok, nem pedig az idióta haverod. Nem azért, szívesen alázlak addig, míg ténylegesen is kijössz a sodrodból, de tudod, nem szándékozom elveszíteni az állásomat egy ilyen kis szaros miatt, mint te. Fogtad?

Éreztem, hogy összeszorul az állkapcsom, oly annyira, hogy azt hittem, rá kell, hogy harapjak a nyelvemre, mielőtt ráordítanék. De valamilyen oknál fogva feltűnően nyugodt voltam. Egyelőre. Viszont azt tudtam, hogy ha megszólalok, akkor abban nem lesz köszönet, és ténylegesen kicsapnak már az első napomon.

– Azt kérdeztem, fogtad? – ismételte meg immáron feljebb emelve a hangját, de még mielőtt bármit is reagálhattam volna, megszólalt az óra végét jelző csengő, s az osztályban lévők megkönnyebbülten felsóhajtottak, majd pakolni kezdtek. Köztük én is. De csak mentálisan.

Ellépett előlem, és a cuccukat szedelőzködő diákok felé fordulva hozzájuk intézte következő szavait.

– Holnap folytatjuk a felelést, szóval ne higgyétek, hogy meggondoltam magam! – majd ismét rám pillantva folytatta. – És veled fogom kezdeni, tehát azt ajánlom, sürgősen szerezd be a könyveidet, vagy nem úszod meg ennyivel, kölyök.

Végül odalépve a padomhoz felvette a földről a könyvét, és még egy utolsó lesújtó pillantással jutalmazva kiviharzott a teremből.

Érezhetően felszabadultabb lett az osztályban a légkör, ahogy a tanár eltűnt a teremből. Én is megkönnyebbülten felsóhajtottam, majd elindultam vissza a padom felé. Útközben éreztem, hogy páran az új osztálytársaim közül bíztatóan megveregetik a vállamat, ahogy elhaladnak mellettem. Volt, aki még meg is szólított:

– Szép volt haver, én végig szorítottam neked! Csak aztán vigyázz a fejedre holnap!

Nem tudtam, hogy mit válaszolhatnék az efféle bíztatásra, ezért inkább csak odamotyogtam egy köszönömöt, azzal lerogytam a helyemre. Éppen azon töprengtem, hogy honnan szerezhetném be holnapig legalább az angol könyvemet, amikor egy árnyék vetült a padomra. Felnéztem, s megpillantottam az ablak és padom között ácsorgó lányt. Láttam rajta, hogy zavarban van, mert elég görcsösen szorította magához a tankönyvét, és a száját is időnként kinyitotta, csak hogy aztán vissza is csukja. Ekkor esett le, hogy valószínűleg kommunikálódni próbál velem.

– Szia – szólítottam meg csendesen, majd bizonytalanul hozzá tettem. – Inoue…ugye?

A lány ekkor már rám nézett, és zavartan a tarkójához kapta a kezét.

– I-igen, Inoue Orihime. Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, Kurosaki-kun! – mondta lelkesen, azzal tisztelettudóan előre hajtotta a fejét, és úgy folytatta – Sajnálom, hogy így jegyezted meg a nevemet, nem szoktak soha megszidni a tanulmányi eredményemért…

Már kezdtem volna mentegetőzni, hogy ugyan, szerencse, hogy még életben van mindezek után, amikor meglepetésemre felém nyújtotta a könyvét.

– Eh? Miért… – haboztam egy kicsit, miközben a kezembe csúsztatta a vaskos köteget.

– Kérlek, fogadd el, csak kölcsönbe, amíg nem szerzed be a saját felszerelésedet. Grimmjow-sensei nagyon kényes az ilyesmikre. De főleg a késésre, ma kifejezetten szerencséd volt, nem is volt ideje igazán kibontakozni.

– Kibontakozni…? – nyögtem ki felhúzott szemöldökkel, ez nagyon úgy hangzott, mintha ez a férfi saját maga szórakoztatására űzné ezt a szakmát.

– Igen, de ne is törődj vele, Kurosaki-kun, ő mindig ilyen. A vérmérsékletét leszámítva nagyon jó tanár. Még senki se ment át nála 75%-nál rosszabb eredménnyel a vizsgákon.

Na, akkor én leszek az első, éljen. Már vártam, hogy melyik tárgyból fogok kitűnni a többiektől. De hogy az pont azaz óra legyen, amit a legseggfejebb tanár „tanít”, az finoman szólva is szívás.

– Értem… és mond csak, Inoue… Gyakori szokása hozzánk vágni azt, ami éppen a keze ügyébe kerül? – puhatolóztam finoman, de gondolatban már végigpörgettem a szobámban tornyosuló kipakolatlan ládák tartalmát. Csak van bennük egy védősisak és golyóálló mellény.

Inoue felnevetett, és mosolyogva a tanári asztalra pillantott. Én is oda néztem, hátha megpillantok valami érdekeset ott, de csalódnom kellett.

– Grimmjow-senseinek sajátos nevelési módszerei vannak. Egyedül Nel-sensei tudja kordában tartani. Olyankor nagyon viccesen viselkednek egymással, mint két civakodó gyerek. De neki valamilyen különös oknál fogva mindig szót fogad. Emlékszem, egyszer kettétörte a tanári asztalt. Nem tudom pontosan milyen fejmosást kapott, de azóta különösen nagy figyelmet fordít arra, hogy ne essen benne semmilyen kár.

Elgondolkoztam a hallottakon, és úgy döntöttem, megkötöm az életbiztosításom az itt tartózkodásom idejére. Azaz összebarátkozom Nel-sensei-jel.

– Vele lesz az utolsó óránk, ugye?

– Igen, osztályfőnöki. Ne aggódj, nagyon fogod szeretni őt, rendes ember.

Csak hümmögtem egyet, majd kezembe vettem Inoue angol könyvét, végül pedig visszaadtam neki.

– Kurosaki-kun…?

– Köszönöm szépen, Inoue, de nincs rá szükségem. Majd kikölcsönzök egyet a könyvtárból, úgyis be akartam oda nézni – utasítottam vissza finoman a segítségét, azzal felpattantam, hogy a szünet hátralévő részében megjárjam a könyvtárat. – Meg tudnád mondani, hogy merre találom? A térkép amit kaptam… szóval, nem nagyon tudok kiigazodni rajta.

– Persze, a földszinten ha a bejáratnál elindulsz jobbra, és kiérsz a belső udvarra, meg fogod látni – magyarázta készségesen, amire köszönetképpen bólintottam egyet, és el is indultam az ajtó felé. Félúton azonban Inoue még felzárkózott mellém, és megállított egy pillanatra.

– Oh, és még egy jó tanács, Kurosaki-kun! Ha legközelebb kihív felelni, állj közelebb a tanári asztalhoz, akkor az esetek 10%-ában visszafogja magát, és eltéríti a feléd dobott tárgyakat. Örülök, hogy megismerhettelek! – hadarta el gyorsan, és kezet nyújtott nekem.

Nem tudtam, hogy hálásnak, vagy rémültnek kéne lennem, ezért inkább csak zavartan rámosolyogtam, és úgy ráztam kezet vele.

– Én is örültem, és köszönöm, Inoue-san.

Miután elköszöntem tőle, kilépve a terem ajtaján egy pillanatra még megtorpantam, kihasználva a lehetőséget, hogy egy kicsit egyedül lehetek, s pár lépés után a falnak támaszkodva próbáltam helyrerakni a gondolataimat. Eleresztve egy fáradt, nehézkes sóhajt finoman beletúrtam a hajamba, hogy valamelyest lenyugodjak. Hiába próbáltam adni a nagy lazát, azért kezdtem kicsit bepánikolni, hogy mi jöhet még ezután. Főleg ezeken a fantasztikus angol órákon. Már akkor kezdtem magamba fontolgatni, hogy másnapra beteget jelentek vagy beadok egy „családi-probléma” féle mesét hiányzásom okaként, de nem akartam megfutamodni. A kezdet mindig rizikós, viszont én elfogadom a kihívást, ha arról van szó.

Még egy utolsót sóhajtva ellöktem magam a faltól és megindultam lefelé előkeríteni a könyvtárat. A folyosón, mikor valamelyik (feltételezhető) osztálytársamba botlottam, az vigyorogva rám meredt, majd feltartott hüvelykujjal haladt el mellettem. Nem értettem, mire ez a nagy felhajtás, de kezdtem kicsit kényelmetlenül érezni magam, hogy már az első nap ilyen nagy feltűnést sikerült keltenem.

Nem kellett szerencsére sokat keresgélnem, könnyedén sikerült megtalálnom úti célomat és igyekeztem olyan gyorsan elintézni a dolgot, amennyire tudtam. Viszont ez a könyvtár valami… istentelenül nagy volt. Beletelt jó pár percbe, mire sikerült kiismernem magam a polcok között, de végül, mikor már a könyvtáros is indult volna megkérdezni, hogy mibe tud segíteni, megleltem a tanszerek részlegét és máris a kezemben tudhattam a könyvemet.

Szabályosan kiviharozva a teremből indultam visszafelé az osztályomba, de egy pillanatra meg kellett torpannom, mikor látóterembe bekúszott valami zöld és fehér. Egyből tudtam, hogy ki lehet az, és rögtön fordultam volna az illető felé egyenest nekiszegezve a bennem felgyülemlett kérdéseket, ám ebben a pillanatban hallottam is a becsöngőt jelző dallamot, ezért inkább későbbre hagyva a faggatást, sarkon fordultam és rohantam fel az emeletre. Az első dolog, amit megtanultam ezzel az iskolával kapcsolatban az az volt, hogy rohadtul nem ajánlatos elkésni, mert a végén rajtam fognak kettétörni egy asztalt… kiindulva abból a félőrült seggfejből, ezt nem nehéz elképzelni. Beleborzongtam a gondolatba, de a következő pillanatban már az osztályomba értem és a helyemhez lépve még lopva Inoue-ra mosolyogtam, mikor az észrevette, hogy sikerrel jártam, s vidáman biccentett.

Alig pár pillanat múlva pedig az ajtón be is lépett egy magas, hosszú fekete hajú, s rideg tekintetű férfi, mire az osztály felállással és meghajlással köszöntötte. Kuchiki Byakuya? Érdekes. Amint meghallottam a nevét, hirtelen az az érzésem támadt, hogy mintha hallottam volna valahol már ezt a vezetéknevet, de nem törtem rajta sokat a fejem.

Miután intett, hogy foglaljunk helyet, elővett egy papírt és névsorolvasáshoz kezdett, majd mikor hozzám ért, tekintete hosszasan elidőzött rajtam, amitől a hideg is kirázott. Valahogy az a típusú férfi volt, akitől az ember nem azért ijed meg, ahogy ránéz, hanem attól, ha egyszer az életben mosolyogni látja. Már álltam volna fel, hogy bemutatkozzam, de már folytatta is a következő név felolvasásával, én pedig kérdőn Inouera pislantva elkaptam a szórakozott pillantását, amiből azt szűrtem le, hogy nem érdemes ezzel foglalkozni. Így hát az óra hátralevő részében csak az asztalomra könyökölve, kezemre támaszkodva bambultam ki az ablakon, néha-néha azért felfigyelve a körülöttem zajló eseményekre. Sose volt kedvencem az irodalom óra, és ezután se lesz az, már ezt elkönyveltem magamban.

Szinte az elalvás szélén álltam, mikor végre megszólalt az óra végét jelző dallam és hálát adtam az égnek, hogy végre ebédszünet következett. Ugyanis szerető édesapám amellett, hogy a halott feleségének készített reggelit, (egyelőre) élő fiára már nem jutott ilyesfajta mellékes kis gesztus. Lehet, hogy tudott valamit az öreg…?

Mélyet sóhajtva jegyeztem fel a másnapra kiadott teendőket, majd miután a tanár is elhagyta a termet, sokan már egyből elő is vették otthonról hozott bentoujukat, vagy pedig a büfé felé vették az irányt. Én is így tettem, de mivel fogalmam sem volt merre találom, jobb híján követtem a tömeget. Menet közben észre vettem, hogy pár évfolyamtársam összesúg a hátam mögött, de a tekintetükből nem azt a csodálatot és elismerést olvastam ki, amit az osztálytársaiméból. Igyekeztem tudomást se venni róluk, és megszaporáztam lépteimet.

Nem kellett messzire mennem, a büfé ugyanis nem volt valami messze a könyvtári szárnytól. Meglepetésemre sokkal nagyobb helyiség volt, mint amire számítottam. A régi iskolámban szinte csak egy kis lyuk volt, ezzel szemben itt több asztal is helyett kapott, és nem kis sor állt már a pultnál. Megvontam a vállam, gondolván, hogy úgyis van egy bő fél órám, így beálltam az utolsó ember mögé. Már épp én kerültem volna sorra, amikor egy nagy árnyék vetült rám, majd a következő pillanatban éreztem egy „kisebb” taszítást az oldalamon.

– Hé, mi lenne, ha te is kivárnád a so— – kezdtem tiltakozni a kelleténél talán egy fokkal magasabb hangon, majd mikor visszanyertem egyensúlyomat, és felnéztem az előttem magasodó valamire, lejjebb vettem a hangerőt. A felháborodásomat egyetlen egy gondolat váltotta fel. Hegy. Egy kibaszott nagy hegy magasodott fölém. Döbbenetem tovább fokozódott, amikor egy morranás, és egy halk csilingelő hang közepette felém fordult. Mi a fene…

– Valami bajod van, vöröske? – morajlott meg az ég.

Mióta beszélnek a hegyek?

– Kész a kávéjá, Zaraki-sensei!

A nevének hallatán tudatosult csak bennem, hogy tulajdonképpen egy ember áll előttem. Nálam több mint két fejjel magasabb volt, de hogyha a haját is beleszámolom, akkor van az három is. Én is eléggé kitűnök a tömegből a narancssárga tincseimmel, de ez a pasas még engem is simán lekörözne. Voltak régen azok a dinoszauruszok, amiknek a hátából hosszú tüskék álltak ki, egészen a farkuk végéig. Na tetőzzük meg ezt azzal, hogy mindegyik tüske végére erősítünk egy csengőt, majd ezt a barátságos összeállítást helyezzük fel az előttem álló monstrum fejére.

– Neked mit adhatok? – zökkentett ki gondolataimból egy vidám női hang.

Észre se vettem, hogy időközben eltűnt felőlem az árnyék, és így szabaddá vált előttem a terep a büfés pultnál. Végre, már majdnem tíz percet elpocsékoltam a szünetemből.

– Egy tonhalas szendvicset és egy narancslevet kérek – válaszoltam a kedvesen mosolygó vörös hajú hölgynek, akinek a választásomra felcsillant a szeme.

– Oh, te új fiú vagy itt igaz? Látom ám rajtad, hogy oda vagy az igazi ínyencségekért! – lelkesedett fel, azzal megpördült a tengelye körül és elém rakott egy… szó szerint mindenféle beazonosíthatatlan dologgal megtömött szendvicset. – Ez a limitált kiadású tengeri specialitásom! Garantáltan házias alapanyagokból készült, több mint kilenc féle halból és tengeri gyümölcsből. Kóstold csak meg!

A felém szálló zöldes árnyalatú gőzfelhő azonban óval intett ettől.

– Kö-köszönöm szépen, de maradnék inkább a hagyományos tonhalas szendvicsnél… – mentegetőztem, mire ijedtemre felém hajolt, majd könyökével a pultra, állával pedig a kézfejére támaszkodott, és nagy boci szemekkel kezdett el rám pislogni.

– Légysziii~! Már csak ez az egy szendvics választ el attól, hogy megdöntsem a napi eladási rekordomat! Annyira boldoggá tennél vele~! – könyörgött tovább sűrű, csábos pislogások közepette, de ezúttal már dülöngélni is elkezdett, és hát… nem bírtam nem észre venni, ahogy a nem éppen elhanyagolható méretű keblei a tehetetlenség törvényének megfelelően követik testének mozgását. Ráadásul az uniformis, amit viselt, nem sokat segített abban, hogy ne ugorjanak ki a helyükről. Nagyot nyeltem, majd zavartan lesütöttem a szemem, és egy legyőzött sóhajjal elővettem a pénztárcámat.

– Mennyi lesz…?

– Kyaaa, rákkii~! (Szerzői megj.: Az angol lucky, szerencse szónak a japános verziója. Rangiku sokszor használja az animében)

S így történt, hogy kétszer többet fizettem azért a valamiért, mint az én ebédemért összesen. Ingerülten visszapakoltam a tárcám a helyére, és füstölögve kiálltam a mögöttem tolakodó diákok elől. Most hogy így jobban szemügyre vettem őket, láttam, hogy a 90%-uk fiú. Áhá, szóval ezért áll itt ekkora sor… Megráztam a fejem ezen az aljas, de kétségkívül remek marketingfogáson, azzal sarkon fordultam, és elindultam keresni valami csendesebb helyet, ahol elfogyaszthatom az ebédemet. Nem jutottam messzire, ugyanis egy nagy akadályba ütköztem. Sajnos szó szerint is. Ahogy kifordultam a büfét és a folyosót elválasztó oszlopok között, szembe találtam magam a kávéját szürcsölgető – és akárhogy is nézem, a fején még mindig dinoszaurusz tüskékkel büszkélkedő -, tanárommal. Hiába egy feltűnő jelenség, meglepetésként ért ez a hirtelen viszontlátás, így már nem tudtam korrigálni az útvonalamat. Azzal a lendülettel, ahogy kifordultam a folyosóra, neki is csapódtam a mellkasának, és lefejeltem a poharát tartó kezét. Mondanom sem kell, hogy a kávé nem én rám fröccsent, hanem az ő fehér ingére. Ekkor villant át az agyamon az a gondolat, hogyha nem tűnök el innen pár másodpercen belül, mielőtt felocsúd a kezdeti döbbenetből, én keserves kínhalált fogok halni. Ugyanis elnézve a lassan, de félelmetes vicsorba torzult arckifejezését, rögtön rájöttem, honnan volt ismerős. Őt láttam az ablakból angol óra alatt. Ő volt az a szadista fickó, aki a földbe döngölte azt a tanulót. Nagyot nyeltem, amikor láttam, hogy orrcimpái megremegnek, és üvöltésre nyitja a száját. Megeresztettem egy kínos mosolyt, majd kilőttem magam, és futásnak eredtem a lépcsőforduló irányába. A hátam mögül még hallottam az artikulátlan, már-már csatakiáltásnak is beillő üvöltését, aminek következtében még jobban megszaporáztam a lépteimet. Hármasával szedtem a fokokat, párszor meg is botlottam, de valahogy mindig sikerült elkerülnöm a hasra esést. Nem akartam narancslével átáztatott, szétlapított szendvicset ebédelni.

Észre se vettem, hogy merre visznek a lábaim, annyira lekötött a menekülés. Végül arra lettem figyelmes, hogy elfogytak a lépcsők, és én ott álltam a legfelső szinten, a tetőterasz ajtaja előtt. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, amikor megláttam a „Diákoknak belépni tilos!” feliratot, de ahogy jobban belegondoltam, hogy milyen szörny van a sarkamban, már nem érdekelt. Lenyomtam a kilincset, és kitárva az ajtót, kiléptem a tetőre. Arcomat egyből megcsapta egy friss fuvallat, mire mélyet sóhajtottam, és éreztem, hogy a feszültségem nagy része elszáll. Becsuktam magam mögött az ajtót, és csak ekkor esett le, hogy nyitva találtam. Furcsa, ha egyszer tilos ide a belépés, miért nem zárják be, és adnak csak az illetékeseknek kulcsot hozzá? De nem zavartattam magamat tovább, a védőrácshoz sétáltam, hátamat neki támasztottam, italomat pedig leraktam a mellettem lévő szellőző fedelére. Már félig megettem a tonhalas szendvicsemet, amikor pillantásom a tengeri specialitásokból készült valamire esett. Úgy döntöttem, inkább kihagyom ezt az egzotikus csodát, és megpróbálom lepasszolni valakinek. Nem akartam, hogy a maradék étvágyam is elmenjen, miután megkóstoltam.

Evés közben félpercenként pillantottam a telefonom kijelzőjére, hogy ellenőrizzem a még hátra maradt időmet az ebédszünetből. Nem szeretem elsietni az étkezéseket – főleg, hogyha a mai napon ez még csak az első -, ezért lassan és alaposan megrágtam minden falatot, kiélvezve az ízeket. Végül egy nagy hajtásra kiittam a narancslevem, és egy szemetes után kezdtem el kutatni. Találtam is egyet, közvetlenül a mellettem lévő szellőzőcsőnél. Közelebb lépve azonban úgy éreztem, mintha megváltozna lábaim alatt a padló anyaga. Fintorogva álltam odébb, amikor észre vettem a cigi csikk hegyeket, amiken eddig tapostam.

– Ki volt ez a tahó? – morogtam oda ingerülten, és közben igyekeztem megszabadulni a cipőmre tapadt daraboktól.

Elegem van ebből a napból! Már csak az hiányzik, hogy a cipőmre ragadt csikkekkel sétáljak haza. Azt tuti nem úszom meg egy fél órás fejmosás nélkül… Mintha képes lennék elszívni ezt a mérget. Aki ezeket kivégezte, nem adok neki többet 10 évnél, és tüdőrákban fogja kilehelni a lelkét.

Miután kellően kifortyogtam magam, és magamhoz vettem az elajándékozásra ítélt gasztronómiai csodát, elindultam az utolsó órámra. Már nagyon kíváncsi voltam az osztályfőnökömre, és igencsak erőteljesen rimánkodtam, hogy kedves, szadista hajlamokkal generációk óta nem rendelkező egyén legyen. Gondoltam a hátra lévő öt percemben körülnézek a 3. emeleten, hogy ne csak a hátsó lépcsősort ismerjem az egész épületből. Tisztában voltam vele, hogy ennek az iskolának se sokkal másabb a felépítése, mint az előzőmé, hiszen ezeknek az épületeknek a nagy része szabvány tervrajzok alapján készült, de én mégis kíváncsi voltam arra a kicsi egyediségére. Amint kifordultam a folyosóra, észre vettem, hogy szokatlanul nagy a csend. Mi a…?

– Áh, Kurosaki-san~ Micsoda öröm az élők között látni téged! Ez fura, nem láttam kiírva a tanáriban, hogy Grimmjow-sensei beteget jelentett volna a mai napra…

Megpördültem a tengelyem körül, és egyből meg is pillantottam a felém közeledő Urahara-sant.

– Már megint maga…? Most igazán nincs kedvem erről beszélni, nincs jobb dolga, mint engem szekálni? – morogtam oda ingerülten, azzal indultam volna tovább, de a szavai megállítottak.

– Oya, kár, pedig akkor megemlítettem volna, hogy 1 perc múlva becsöngetnek.

– Tessék?! – azonnal előkaptam az órámat, és ellenőriztem az időt. – Miről beszél, még mindig van négy percem!

Urahara-san arcán megjelent az a számomra már túl jól ismert szórakozott vigyor.

– Oh, hát nem említette neked az osztályfőnököd? Nálunk az utolsó óra 5 perccel hamarabb kezdődik, de ugyan ennyivel hamarabb mehettek is haza.

– Mi van?! – fakadtam ki, és vissza kellett fognom magam, nehogy ráordítsak, hogy honnan kéne ezt tudnom, amikor csak most lesz az első osztályfőnöki órám?!

– Én a helyedben elkezdenék futni, Kurosaki-san – mondta, azzal előkapott a kabátja belső zsebéből egy fekete távirányítót, rajta egy nagy piros gombbal.

– Az meg… – kezdtem volna kérdésem, de mikor megnyomta, és meghallottam az egész iskolát bezengő csengők hangját, már megkaptam rá a választ. A francba…

Egyből futásnak eredtem a főlépcsősor felé, s mérgemben összeszorítottam az állkapcsomat, hogy ne szóljak vissza neki. Most sokkal fontosabbnak éreztem, hogy még a csengő elhallgatása előtt beérjek a terembe. Azonban a sors most is közbe szólt, a mai napon már nem először. Már csak egy ajtónyira voltam a lépcsőtől, amikor az kinyílt előttem, és kilépett rajta valaki. Nem volt időm fékezni, csak futtában oldalra pördültem, hogy elkerüljem a frontális ütközést. A hárító mozdulatom közben észrevettem, hogy beúszik valami kék a látóterembe. Lelassult körülöttem a világ, ahogy még egyszer hátra fordultam, és egyenesen belenéztem egy zavarodott, kék szempárba. A nagy megrökönyödésem közepette még egy bocsánatot sem sikerült kinyögnöm, csak bámultam az előttem álló angoltanáromra, miközben a lendületem is vészesen fogyott. Végül imbolyogva megálltam, és pár tátogás után sikerült igen férfiasan megoldanom a helyzetet.

– Én… én csak… – motyogtam, és közben esetlenül a lépcsősor felé mutogattam, mire tanárom értetlenül felhúzta az egyik szemöldökét.

Kétségbeesetten harcoltam a nyakamon egyre feljebb kúszó pirosság ellen, de ezek a lesajnáló reakciók, amiket tanárom küldött felém, nem segítettek. Újabb próbálkozás.

– Én csak… n-nem tudtam… – makogtam tovább, és már megsemmisülten készültem arra, hogy a sorozatos késeseimet a fejemhez vágva kirúgat a suliból, amikor meglepetésemre csak fáradtan sóhajtott egyet, és masszírozni kezdte az orrnyergét.

– Neliel – szólalt meg végül halkan, azzal zsebre vágott kézzel felém fordult. – Az egyik kölyköd már megint hozza a formáját. Mi lenne, ha már az első napján felvilágosítanád azt a sötét agyát az órák menetéről? A végén azt fogja hinni, hogy ezen a helyen mindent leszarhat és akármit megtehet, amihez kedve szottyan.

Halkan szólalt meg, én mégis majdnem összerezzentem. Majdnem. Nem látszott rajta, hogy feldühítettem volna azzal, hogy pár másodperccel korábban kis híján nekimentem. Szemei pislogás nélkül mélyedtek az enyémbe, mintha ki akarta volna olvasni belőlük azt, amit szavakkal nem tudtam elmondani neki. A kissé balul elsült első közös óránk után azt vártam, hogy gúnyolódni kezd a helyzetemen, de azzal legalább tudtam volna mit kezdeni. Viszont ezzel a megfontolt, mégis fáradt tekintettel nem voltam képes. Mintha két különböző emberrel találkoztam volna. Nem tudom mennyi ideje bámultunk már egymásra, de úgy néz ki ő előbb megunta, mint én. Ezúttal már jóval emeltebb, és ismerősebb hangon szólalt meg.

– Oi, Nel, mit szerencsétlenkedsz? Tudtommal neked is órán kéne már lenned!

– Megyek már, megyek! – hallatszott ki egy ingerült női hang a szobából – És ne kiabálj a folyosón, óra van!

Meglepetésemre, erre mintha Grimmjow-sensei még jobban kiakadt volna. Hogy honnan vettem ezt a feltételezésemet? Nem is tudom, talán a homlokán hirtelen megjelenő, lüktető ér, vagy szimplán csak a vicsorgásba torzult arckifejezése adta az ötletet? Lehet, hogy mindkettő. Egy szó mint száz, angoltanárom kifakadt.

– Persze, hogyne, igazad van, csesztess még egy kicsit! Végül is nem ezt pofázom már neked vagy 5 perce, hogy rohadtul késésben vagyunk, ugye?!

– És ne káromkodj! – tette még hozzá megrovó hangon, majd kidugta a fejét a folyosóra, és szigorú pillantásokat küldött kollégája felé. – Még meghallja egy… egy diák! – a diák szónál hirtelen elkerekedtek a szemei, és az én irányomba kezdett el mutogatni.

A következő másodpercekben olyan sokkhatás ért, hogy szinte nem is tudatosult velem, mi is történik pontosan körülöttem. Grimmjow-sensei tenyerébe temette az arcát, feladva, hogy akár egy percre is kiérdemelje leendő osztályfőnököm figyelmét. De nem volt elég időm arra, hogy kellően megfigyeljem a reakcióját, ugyan is hirtelen rám vetette magát egy zöld hajzuhatag, és szorosan magához ölelt.

– Kyaaa, de kis helyes vagy! Biztos te vagy az új diák, Kurosaki Ichigo-kun ugye? – visította lelkesen közvetlenül a fülembe, de válaszolni már időt és lehetőséget sem adott.

Olyan erősen szorított magához, hogy már a levegővétellel is bajaim voltak, hát még miután felocsúdtam kezdeti döbbenetemből, és rájöttem, milyen pozícióba kerültem. Nel-sensei átkarolva a nyakamat húzott rá a mellkasára, a fejem pedig… Fogalmazzunk úgy, hogy sok srác lett volna a helyemben, hogy ilyen közeli ismeretségre tegyen szert az osztályfőnököm méretes dekoltázsával. Kétségbeesett csapkodásba kezdtem, és próbáltam elhúzódni a tanárnőtől, végül egy ingerült horkantás, és egy gúnyos hang kíséretében érkezett meg a segítség.

– Engedd már el azt a szerencsétlen kölyköt, Nel. Holnap produkálnia kéne valami kevésbé szánalmasat, de ha így folytatod, tuti hogy megfojtod. – itt egy elgondolkodtató hümmögést hallatott. – Hm, meggondoltam magam, csináld csak.

Erre még jobban elkezdtem hadonászni, csak hogy angoltanáromra vicsoroghassak, és így elküldhessem őt melegebb éghajlatra. Persze amint szabadultam a mellek fogságából, és megfordultam, már nem tűnt olyan jó ötletnek az előbbi indulat szülte gondolat. Eligazgattam gyűrött ingemet, majd nyugalmat erőltetve magamra, válaszoltam neki.

– Már sikerült beszereznem a tankönyvet.

Szinte már láttam is, ahogy bosszankodva megvillan a tekintete, azonban ennek pont az ellenkezője történt. Azaz idegesítő mosoly még mindig nem tűnt el az arcáról, sőt… kiszélesedett.

– Ki mondta, hogy abból fogok feleltetni? – vont kérdőre olyan tenyérbe mászóan kárörvendő hangon, hogy újból ingerem lett nekiesni.

Sajnos nem volt rá lehetőségem, mert Nel-sensei újból csapdába ejtett, de ezúttal szerencsére csak a karját csavarta körém, és kezdett el rángatni a folyosó másik irányába, ahol az én eredeti célom is volt, ez előtt a kis incidens előtt.

– Sietnünk kell, mert már tényleg elég nagy késésben vagyunk – magyarázta nekem futás közben, majd mikor elértük a lépcsőfordulót, szabályosan berántott maga után.

Az utolsó pillanatban még visszanéztem a tanári ajtaja felé, hogy csak azért is enyém legyen a végső gyilkos pillantás az angoltanárommal vívott párharcban, de már nem láttam senkit. Csak egy a helyére visszacsúszó ajtót.

***

– Kuro, mint fekete, Saki, mint hegyfok, Ichi, mint az egyetlen, és Go, mint védelmező. Kurosaki Ichigo vagyok, és a Karakura Gimnáziumból jöttem. Örvendek – hajoltam meg a rövid bemutatkozásom végén, majd miután Nel-sensei pár szóval elmagyarázta pontosan honnan is jöttem, és mindenki kibámulta magát a nevemet alkotó kanjikból, meg persze a hajam színéről, leültem a helyre, amit már az előző órán is „kibéreltem” magamnak. Most, hogy nem akartak krétát meg könyveket hozzám vágni, egész kellemes kis padnak bizonyult.

Az osztályfőnöki óra hamar, és kellemesen eltelt. A főtéma a közelgő osztálykirándulás volt. Fél füllel hallottam, hogy mintha valami tengerparti városok kiválasztása körül járna a szavazás, amit az osztályelnök, egy rövid fekete hajú, kissé alacsony lány vezényelt le. Ismerősnek tűnt, és amikor meghallottam, hogy valaki bekiabálja, „Kuchiki!”, egyből rájöttem honnan. Az irodalomtanár rokona lehet. Ha nem is vérszerinti – bár a közös családnevükből erre mertem következtetni -, de valamilyen kapcsolatnak lennie kellett kettejük között. Az aurájukból egyformán sugárzott a felsőbbrendűség, ugyan akkor a lány nem tűnt valami magabiztosnak és komoly természetűnek.

Amikor felharsant a csengő, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Alig akartam elhinni, hogy ez a hosszú nap véget ért. Minden vágyam volt, hogy kiszabaduljak ebből a bolondok házából, és hogy élve hazajussak. Pakolás közben kezembe akadt az időközben zsebre dugott szendvicscsoda. Fontolgatni kezdtem, kinek is adhatnám oda, amikor egy halk sikkantás riasztott meg a hátam mögül.

– Kurosaki-kun! Az csak nem Rangiku-san különleges egzotikus tengeri ízesítésű mesterműve? Ilyen korra már rendszerint mind elfogy, nagyon szerencsés vagy! – Hadarta áhítattal csillogó szemekkel, azonban a végére lelohadt a lelkesedése. – Már tegnap sem tudtam magamnak szerezni belőle…

– Ha ennyire szereted, nyugodtan a tied lehet – ajánlottam fel neki őszintén, magamban ujjongva, hogy találtam valakit, akire rásó— khm, akinek örömmel továbbadhatom ezt a valamit.

– Komolyan?! Biztos nem kéred? Kóstoltad már? Biztos nem, hogyha nekem akarod adni. Nem tudod, mit hagysz ki, Kurosaki-kun! – hadarta egy szuszra, de közben szemeit továbbra sem vette le a kezemben lévő szendvicsről. – Kifizetem neked, várj egy kicsit!

Nem is emlékszem, hogy láttam volna valakit ilyen energiával pörögni ezelőtt. Mire egyet pislogtam, Inoue máris az orrom alá dugott egy kupac aprót.

– Erre igazán nincs semmi szükség… – mosolyogtam rá zavartan, és még mielőtt tiltakozni kezdhetett volna, a kezébe nyomtam a szendvicset. – Edd csak meg nyugodtan. Fogadd köszönetképpen, amiért kisegítettél ma angol után.

– Oh… u-ugyan már Kurosaki-kun, nincs miért hálálkodnod. De azért… – felcsillant valami a szemében, majd magához ölelte szerzeményét – nagyon szépen köszönöm!

Majd miután túlestünk egy hajlongási szertartáson és még vagy ezer köszönömön, elindultunk a suli kijárata felé. Út közben ellátott még pár hasznos tanáccsal a holnapi feleltetéssel kapcsolatban, s én igyekeztem minden szavát mélyen elraktározni a szürkeállományomban. A kapunál aztán udvariasan búcsút intettünk a másiknak, és elváltunk, mert én az ellenkező irányban laktam.

Szembe fordultam az iskolával, és most, hogy már nem kellett rohannom, alaposabban szemügyre vettem kívülről is. A kapu mellett egy nagyobb táblán jól olvashatóan ez állt: Las Noches Gimnázium. Ahogy tekintetem végigvándorolt a főépületen, észrevettem, hogy még egy cégér található az egyik ablak alatt. Ilyen messziről nem tudtam tisztán kivenni mi áll rajta, de az igazat megvallva annyira nem is érdekelt. Éppen elkaptam volna a fejem, amikor valami mozgásra lettem figyelmes abból az irányból. Csak egy kis ideig tartott, de meg mertem volna esküdni rá, hogy odébb húzódott a függöny, majd egy futó pillanatig egy hideg szempárt is látni véltem. Valamiért kirázott a hideg. Nem tudom mi, illetve ki lehetett abban a helyiségben, de azt biztosan tudtam, hogy nem akarok még csak a közelébe se kerülni. Hevesen megráztam a fejem, majd táskámmal a vállamon, egyik kezemmel pedig mélyen a zsebembe nyúlva hátraarcot csináltam, és végleg elindultam hazafelé. Pár lépés után értetlenül megtorpantam, majd egy papír fecnit húztam ki a zsebemből. A „térkép”, amit még Urahara-san rajzolt nekem. A hátulján ott virított az iskola pszichológus száma, szinte éreztem, ahogy gúnyosan rám vigyorog, mondván, hogy: úgyis szükséged lesz még rám, őrizz csak meg!

– Komolyan kezdek becsavarodni, ha már egy telefonszámot is az ellenségemnek tekintek. Hhh… a holnapi nap után lehet, hogy tényleg hálás leszek Urahara-sannak ezért a figyelmességért – motyogtam félhangosan, azzal egy lemondó sóhajtás közepette begyűrtem a papírt a táskámba.

Meg mertem volna esküdni rá, hogy a számok még az utolsó pillanatban is kárörvendően vigyorogtak felém.

Folytatása Következik

Szerzői megjegyzés:
Ichi: Biztos akarom én ezt a következő fejezetet…?
Grimm: *mindeközben közömbös fejjel lapozgatja a Közgazdaságtan Kezdőknek Angolul című szakkönyvet*
Ichi: Ömm… Sensei…?
Grimm: *unottan felpillantott* Mond, kölyök.
Ichi: Direkt szívat, mi?
Grimm: Erre egyedül jöttél rá?
Ichi: *szemöldökrángás*
Grimm: Egyéb értelmes megjegyzés?
Ichi: Csak annyit tennék még hozzá, hogy a házi rend szerint nem feleltethet, amíg…
Grimm: Szarok rá! *azzal a lendülettel szét is tépi a házirendet*
Ichi: *csepp*

Egyéb szerzői komment:
Yami Nita & arisa4: Tehát, most, hogy ismertek az alapszabályok, innentől nincs megállás! XD
Pár szót intézve hozzátok:
– Először is köszönjük, hogy a prológus olvasottsága már bőven meghaladta a 615 főt! Ez egy GrimmIchi ficben kulcsfontosságú XD Köszönjük Nektek! *Ris hajlong egy sort, Nita csak biccent egyet -> a kis bunkó xD*

Egyéb szerzői komment (arisa4 verzió):
Na ez a nap is eljött, végre büszkén prezentálom nektek itt is a Teacher Complex 1. fejezetét, yaaay~^^ I-igen tudom, hogy Kisses meg Until the Day I Die-t ígértem nektek, de ezzel lettünk kész előbb^^” Remélem azért örömmel fogadjátok ezt a frissítésem is, és hogy még nem feledkeztetek meg teljes mértékben rólam. Igyekszem majd gyakrabban frissíteni, közeleg a GrimmIchi nap (06.15.) meg Ichi szülinapja is (07.15 oh fuck h mé nem születtél egy hónappal korábban XD), ezekre az alkalmakra mindenképpen tervbe van véve frissítés^^.

Na pár szó még erről a fejezetről. Amint az mindenkinek feltűnt, egy kicsit visszaugrottunk az időben Ichigo legelső iskolai napjára, hogy a legelső találkozásuktól kezdve mutathassuk be nektek a kapcsolatukat. Ahogy halad a történet, el fogjuk érni a prológus idejét is, (remélhetőleg észrevehető lesz majd) és majd túl is lépjük azt. A ficben jelenleg május környékén járunk, ezt azért fontos tudni, lentebb kiderül majd, hogy miért. Amit még érdemes megemlítenem ezzel a fejezettel kapcsolatban, az a japános légkör, ami belengi az egészet. Nem véletlenül. Próbáltunk minél reálisabb képet alkotni a JAPÁN manga/anime világáról, és ezáltal a japán iskolarendszerről is. Aki jártas anime körökben, ismert lehet számára a fic végén lejátszódó jelenet, de akik esetleg még nem találkoztak ilyesmivel, írnék egy rövid ismertetőt az ottani iskolai szokásokról. A legnagyobb különbség a magyar és a japán iskolarendszer között (azonkívül h magasan jobb mint a miénk XD), hogy a tanévkezdés az Áprilisban kezdődik, a nyári szünet az 6 hetes, július végétől augusztus végéig tart, ekkor vannak az első nagy vizsgák a diákok számára. Japánban nem félévekre osztják a tanévet, hanem harmadokra, és minden ilyen harmadot egy vizsga zár le. Minden új évharmad kezdetekor új osztályokat állítanak fel. Ennek megvannak az előnyei és hátrányai is. Pl előny, hogy így megtanulnak a diákok csapatmunkában dolgozni, igen rövid időn belül, vagy ha a jelenlegi osztályod kitaszított, az új osztályba kerülve lehetőséged van helyrehoznod ezt a hibád, és új barátokat találni. Ez japánban elég gyakori probléma sajnos, ezért is ott a legmagasabb a tinédzserkorúak körében elkövetett öngyilkosság. Na de ne térjünk el a tárgytól, csak példáka hoztam a gyakori osztálycserékre XD Ebben a történetben is az eredeti rendszert fogjuk követni, de persze ettől függetlenül a tanárok nem fognak megváltozni. Amit még mindenképp le szerettem volna írni, az Ichigo bemutatkozása.Év elején minden diák feláll óra elején és egyesével bemutatkozik a többieknek. Ichigo esete azért volt más, mert ő nem sulikezdéskor került át az iskolába. Ilyenkor az új diák kiáll az osztály elé, felírja a táblára a nevét tartalmazó kanjikat (japán fogalomírás), és röviden bemutatkozik. Az ebédszünettel kapcsolatban meg csak annyit, hogy náluk nincsen menza, mert ők az otthonról hozott, úgynevezett bentou-t eszik meg ebédre. Ez egy uzsonnás doboz, tele mindenféle finomsággal, amit az ember édesanyja készít reggelente. Akiknek valamilyen oknál fogva nem készítenek bentou-t, ők a büfében vásárolhatnak.

Ennyi lenne hát az iskolarendszerről szánt “rövid” bemutatóm^^” Majd ahogy haladunk a történettel, és előkerülnek új dolgok, lehet még bővíteni fogom. Mindenesetre nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki figyelemmel kíséri a történetünket, azoknak meg még inkább, akik veszik a fáradtságot, hogy kommentelnek is nekünk. Egy ilyen hosszú fejezet után igencsak jól esne pár visszajelzés, első sorban arra vagyunk kíváncsiak, hogy eddig a fic világa hogy tetszik nektek? Ez az első AU történetünk, így mindenféle kritikát szívesen fogadunk^^ További kellemes böngészést kívánok nektek, és kitartás a közelgő nyári szünetig!

Ris/arisa4

Advertisements