untilikon
Cím:
Until the Day I Die
Írta:
arisa4
Műfaj:
Dráma/Romantikus
Fandom:
Bleach
Párosítás:
Grimmjow x Ichigo
Korhatár:
NC-17
Tartalom:
Ichigo kétségbeesetten igyekszik bizonyítani legnagyobb ellensége, Grimmjow szemében. Kezdetben nem érti, mi ez a furcsa kötődése hozzá, de amikor a háború alatt az espada rejtegetésére vetemedik, lassan ráébred mi hajtja, s hogy innen már nincs visszaút…
Figyelmeztetések:
trágár beszéd, yaoi, lemon
Állapot:
Folyamatban…

1. fejezet

Feszengve ültem az Urahara Shouten egyik hátsó szobájában, és görcsösen szorítottam magamhoz zanpakutou-mat. Annak ellenére, hogy már biztonságban voltunk, nem bírtam megnyugodni. Ennek köze lehetett a rám szegeződő, kutató tekinteteknek.

Velem szembe a bolt tulaja foglalt helyet, hol rám, hol pedig az előttünk fekvő arrancarra vetett átható pillantásokat. Grimmjow hangtalanul tűrte, hogy Inoue kezelésbe vegye, és szemeiből – amiket mereven rám függesztett -, ezt olvastam ki:

Ezért megöllek, shinigami.

– Kurosaki-kun, még mindig vérzik pár sebed… le kéne feküdnöd, hogy ellássam őket – nézett rám kérlelően Inoue.

Egy pillanatra felkaptam a fejem, és halványan rámosolyogtam.

– Köszönöm, Inoue, de nem szükséges. Nagyon fáradt lehetsz, és ráadásul még arra is megkértelek, hogy az ő sérüléseit is gyógyítsd meg – tért vissza a tekintetem az előttem fekvő Grimmjowra, aki továbbra is szemrebbenés nélkül, hidegen bámult rám. – Pihenned kell.

– Adhatok egy véralvadást serkentő gyógyteát, Kurosaki-san – szólt közbe Urahara.

Még mindig az espadával nézve farkasszemet, bólintottam.

– Köszönök mindent, Urahara-san.

Halványan érzékeltem, hogy egy bögrét nyomnak a kezembe, és lecsurog a torkomon valami meleg, édes folyadék. A világom azonban egy kék szempárba szűkült, amelyek továbbra is elszántan kapcsolódtak az enyémbe.

– Inoue-san, kérlek pihenj egy kicsit te is – hallottam meg Urahara-san határozott kérését.

A motoszkáló hangokból ítélve magunkra maradtunk, így hát végre fellélegezhettem. Megereszkedtek a vállaim, és a szorításom Zangetsu pengéjén is enyhült.

Próbáltam megszólalni, de csak egy erőtlen nyögésre futotta. Hirtelen szédülni kezdtem, és a tenyerembe temettem arcomat, így próbálva véget vetni a fejemben elszabadult kavalkádnak. De mintha a kezem is ólomból lett volna, lehanyatlott az oldalam mellé.

Maradék energiámmal még lassan felemeltem a fejem, s pillantásom még egyszer találkozott az espadáéval.

Mielőtt elvesztettem volna az eszméletemet, még láttam, hogy Grimmjow elfordította a fejét.

***

Olyan gyorsan röppent ki az álom a szememből, amilyen gyorsan ereszkedett rá. De hiába voltam tudatomnál, nem mozdultam. Olyan kipihentnek éreztem magam, mint talán még soha. Vissza akartam zuhanni a tudatlanságba, ezzel is húzva az időt, mikor szembe kell majd néznem a tényekkel.

De elmém racionális részén tudtam, előbb utóbb úgyis szembesülnöm kell tetteim következményeivel. Fáradt sóhajok és mocorgások közepette kinyitottam a szemem. De azonnal be is akartam csukni.

– Grimm… jow? – makogtam bizonytalanul a fölöttem terpeszkedő espadára nézve.

Éreztem a csípőmre nehezedő súlyát, és fejem két oldalán támasztott, dühtől remegő kezét.

Nyeltem egy nagyot. Minden sejtem beleremegett Grimmjow átható pillantásába, amitől ösztönösen menekülni akartam, de mozdulni se mertem.

Fogalmam sincs, hogy órákig, vagy csupán pár másodpercig meredtünk egymásra, ezért az első mozdulat elég váratlanul zökkentett vissza a valóságba. Grimmjow ujjai a nyakam köré fonódtak, majd miután felfogtam a mozdulatot, védekezően próbáltam lerángatni magamról a kezét, azonban éreztem, lassan, de határozottan szorítani kezdte markát.

– G-gri-mmjow, mi-mit művelsz? – kiáltottam rá dühösen, de sajnos nem tudtam kiszűrni hangomból a félelmet.

Az arrancar ajkai torz mosolyba húzódtak.

– Csak egy, egyetlen egy indokot mondj, miért ne fojtsalak meg – sziszegte fogai közt, és erősödött a nyakam körül levő nyomás. – De annak nagyon jónak kell lennie, shinigami.

Próbáltam visszatartani a rám törő pánikot, de Grimmjow pillantása és szavai nem segítettek ebben. Csak ekkor kezdett tudatosulni bennem, hogy a fölém hajoló espada miért dühös.

Idióta, azt hiszed…

– A-azt hiszed, megsajnál… talak, Grimmjow? – suttogtam gúnyosan, habár már kezdett elhomályosulni a látásom.

– Rossz válasz – kuncogott fel, már szinte eszeveszetten vigyorogva, és tovább feszültek nyakam körül az ujjai.

– A-azért hoztalak ide… hogy ha-harcolhassak még veled, Grimm…jow! – hörögtem, felhasználva ezzel a tüdőmben maradt összes oxigén tartalékot.

A levegőhiány miatt előbukkanó könnyeimen keresztül egy pillanatra elkaptam habozó tekintetét, és mintha a szorítása is alább hagyott volna. Ezen felbátorodva, próbáltam tovább beszélni.

– Megígértem… ne-nem, Grimmjow? Harcolok veled, ahányszor csa… ahányszor csak akarod, d-de ha ott hagylak, akkor…

Itt elfordítottam a fejem.

– Akkor me-meghaltál volna.

Remeg a hangom. De talán ez fulladozás közben normális… ugye?

– Engem nem lehet olyan könnyen megölni, shinigami! – förmedt rám mérgesen, de szerencsére nem fokozta tovább szorult helyzetemet.

– Go-gondolkozz már, G-Grimmjow! – markoltam bele a gallérjába – Ha ne-nem hozlak magammal, Aizen nem teával és sütivel várt volna!

Kezeim erőtlenül hanyatlottak magam mellé, már semmi erőt nem éreztem magamban, megszólalni se tudtam. Egyetlen reményem a szabadulásra, utolsó mondatom hatásán múlott.

Grimmjow dühös pillantása sokáig nem vándorolt tovább rólam. Kíváncsi lettem volna rá, mi jár a fejében ilyenkor. De csak reménykedhettem, azon gondolkodik, mikor engedjen újra levegőhöz jutni, s ha lehet ezt minél gyorsabban tegye.

Végül az espada mordult egyet, összeszorította fogait, és szitkozódva leszállt rólam. A hirtelen tüdőmbe tóduló oxigéntől szédülni, és köhögni kezdtem. Sosem hittem, hogy eljön az a nap, amikor ennyire fogok örülni pár kortynak a levegőből.

– Tudod, néha igazán gondolkodhatnál, mielőtt cselekszel! Majdnem… – krákogtam egy sort – majdnem megfojtottál!

– Hm…

Ennyi volt a válasza, rám se nézett, csak jobban elhúzta a száját. Azt hiszem súlyos csapást mértem a büszkeségére. Elhelyezkedtem a futonomon, és mikor újra normális szintre csökkent lélegzetvételeim száma, félénken feltettem legfontosabb kérdésem:

– Te is szeretnél még harcolni velem, ugye, Grimmjow?

Szinte ahogy kimondtam, rettenetes erejű szédülés és fáradtság tört rám. Megadóan lehunytam a szemeimet, de lélekben még küzdöttem a rosszullét ellen.

– Harcolnál… velem… újra… Grimmjow?

– A te sebeidet még nem gyógyították be. Pihenj már, idióta…

Nem tudom, hogy suttogta, vagy kiabálta-e a szavakat. De azt igen, hogy soha sem esett még ilyen jól, hogy shinigami helyett idiótának szólítottak.

***

Ezúttal már nem ébredtem olyan felhőtlen jókedvvel. Sajgott a fejem, a testem többi része pedig zsibbadt. De még mindig jobb volt, mintha mindenem égne a fájdalomtól, elvégre nem kis karcolásokat szereztem Hueco Mundóban.

Halk szófoszlányok ütötték meg a fülem, de még nem tudtam teljesen beazonosítani őket. Megmozdítottam a karomat, fájdalmasan felszisszentem, és inkább úgy döntöttem, alszom még egy kicsit. Olyan kényelmes ez a futon…

– Bassza meg, ez fájt, te szuka!

– Áá, hogy az a…! – kiáltottam fel immáron teljesen éberen, és csillagokat látva a fájdalomtól.

A mellettem ülő arrancar térített magamhoz, egy jól irányzott könyökléssel abba az oldalamba, ahová ő is belemélyesztette karmait. Reflexszerűen tornáztam magam egyenesbe, és kaptam a sebemhez a kezem, amiből friss vér kezdett előtörni.

– Ku-kurosaki-kun! Jól vagy?

Grimmjow és a saját szitkozódásaimon keresztül is hallottam Inoue aggódó hangját, de nem maradt a tüdőmben levegő, hogy válaszoljak is neki. Ha lett volna se vele foglalkoztam volna, ó nem… Jobban lekötött volna a sexta espada szidása. Így szavak híján, a tettek mezejére léptem.

Kibújtam a futonból, és az egyetlen sebektől mentes testrészemmel mértem súlyos csapást ellenfelemre, mégpedig a fejemmel. Telibe találtam a gyomrát, majd lendületből hanyatt estünk a padlón, de még nem értem be ennyivel, korán sem. Feltérdeltem, és egyik lábammal oldalba rúgtam, aztán ha már fölötte vagyok, gondoltam kegyelemdöfésként jól lefejelem. Az utóbbi szerintem jobban fájt nekem, mint neki, és így az utolsó – még támadásra használható testrészem -, is csütörtököt mondott.

– Kinyírlak, shinigami! – tért magához hirtelen támadásaim után, és a hátam máris csattant a földön.

Kinyitottam összeszorított szemeimet, és Grimmjow közeledő ökle került be a látóterembe. A fájdalomtól mozdulni se bírtam, ezért inkább újból sötétségbe burkolóztam. Az ütés helyett azonban csak a fülem mellett, a padlóhoz csapódó ököl hangja érkezett meg.

– Szánalmas vagy, shinigami. Ha nem lennél tele sebekkel, akkor sem ütöttelek volna meg. Nincs értelme olyasvalakire támadni, aki már annak gondolatára is beijed!

– Én nem félek tőled, arrancar! – kiáltottam rá dühösen, és hogy ezt be is bizonyítsam neki, felültem, majd szorosan belemarkoltam a rongyos felsőjébe.

– Heh, na gyerünk, üss meg, te anyámasszony katonája!

– Nem is kell kérned, te… – lendítettem felé remegő kezem, de az hirtelen egy halványan izzó narancssárga akadályba ütközött.

– Kurosaki-kun, Grimmjow-san, kérlek, hagyjátok abba! Így csak még több sérülést okoztok magatoknak!

Megsemmisülten, de megkönnyebbülten engedtem el az espada gallérját.

– Sajnálom, Inoue. Nem akartam még több munkát adni neked – mentegetőztem, és közben elnyúltam a földön.

Nem volt erőm visszamászni a futonhoz.

– N-ne is törődj vele, Kurosaki-kun! – bizonygatta buzgón, és mellém térdelt – Had nézzem meg a te sebeidet is.

– Jól vagyok, ráér ké—aah! Mégis mi a jó büdös francot művelsz, Grimmjow?! – kiáltottam fel dühtől és fájdalomtól kevert hangon, amikor az arrancar belepöckölt a felszakadt oldalamba.

Újból fel akartam ülni, de félúton oldalra fordultam, és egy kis vért köptem a padlóra. Szédülve visszahanyatlottam, és összeszorítottam a fogaimat. Nem akartam Grimmjow előtt ilyen gyengének látszani… Inkább Inoue felé fordultam, és hagytam, hogy gyógyítani kezdjen. Mindeközben a tarkómon éreztem a sexta tekintetét, és én erre egyre jobban elszégyelltem magam.

Kényelmetlenül fészkelődni kezdtem, mert a padló nyomta a gerincem vonalát.

– Hozok neked egy párnát, Kurosaki-kun! – ajánlotta fel Inoue, de válaszolni se volt időm, mert éreztem, hogy valaki hirtelen alám nyúl, és megemel.

A fejem egy jól kidolgozott mellkasnak ütközött, és felnézve Grimmjow kifejezéstelen tekintetével találkoztam. Ez az érzéketlen pillantás, és a váratlan testi kontaktus zavarba hozott, dühösen próbáltam ellökni magamtól.

– Azonnal tegyél le, Grimmjow!

Arra viszont nem számítottam, hogy teljesíti is, mégpedig azonnal. Szerencsére a puha futonra estem, de így se volt kellemes a landolás. Csúnyán bevertem a könyököm, szédültem, ráadásul még a hányinger is megkörnyékezett, de csendben maradtam.

– Kérek egy kis vizet Tessai-santól, szükségetek van rendes folyadékra is – szólalt meg félénken Inoue, aki valamilyen rejtélyes módon felismerte a helyzetet, és inkább magára hagyott minket, hogy lenyugodjunk.

Akármelyik normális ember először leláncolt volna minket a szoba két legtávolabbi végébe, de Inoue megoldásai mindig a legváratlanabb formában és pillanatokban érkeztek. De valahogy… mindig helyesen cselekedett.

Miután elhagyta a szobát, Grimmjow hirtelen szólalt meg.

– Rendben.

Lehet, hogy az előbbi verekedés közben sikerült betörnöm a fejét?

– Mi rendben? – kérdeztem vissza zavartan.

– Harcolok veled.

Hirtelen levegőt venni is elfelejtettem. Tényleg azt mondta, amit hallottam, és hallani akartam?

– Komolyan mondod?

Lassan felültem, és az espada arcát kémlelve valamiféle megerősítés után kutattam, de továbbra sem nézett rám. Már szólásra nyitottam volna a számat, és követeltem volna válaszát, de egy váratlan mozdulattal felém fordult, és visszadöntött fekvő helyzetbe.

– Maradj már veszteg, ha nem gyógyulsz meg, hogy akarsz harcolni velem, idióta…

Pár zavart pislogás után elmosolyodtam. Hihetetlen sebességgel száguldott ereimben a vér, megnövelve az adrenalin szintem, feltüzelve a harci vágyam. A mosolyom kihívó vigyorba ment át, ahogy merészen Grimmjow szemébe néztem.

– Ha felgyógyultam, a szart is kiverem belőled, Grimmjow.

Az espada arcán is szétterült az a jól ismert vadállatias vigyor, és éreztem, hogy minden sejtem beleremeg az izgalomba. Nem is olyan rég harcoltam vele, de mégis várakozással töltött el a tudat, hogy újra azokkal az elszánt szemekkel nézhetek farkasszemet csatánk közben.

Be fogom bizonyítani neked Grimmjow, hogy méltó vagyok az elismerésedre, hogy több vagyok egy egyszerű shinigaminál!

De akkor még nem is sejtettem, hogy ez az elszántságom indít el mindent, és forgatja fel még jobban az amúgy is felkavart életemet.

Advertisements