untilikon
Cím:
Until the Day I Die
Írta:
arisa4
Műfaj:
Dráma/Romantikus
Fandom:
Bleach
Párosítás:
Grimmjow x Ichigo
Korhatár:
NC-17
Tartalom:
Ichigo kétségbeesetten igyekszik bizonyítani legnagyobb ellensége, Grimmjow szemében. Kezdetben nem érti, mi ez a furcsa kötődése hozzá, de amikor a háború alatt az espada rejtegetésére vetemedik, lassan ráébred mi hajtja, s hogy innen már nincs visszaút…
Figyelmeztetések:
trágár beszéd, yaoi, lemon
Állapot:
Folyamatban…

Until the Day I Die
Prológus

– Ne halj meg, Kurosaki-kun!

A heves zihálások, és az elmémet elhomályosító káoszon keresztül is tisztán meghallottam Inoue hangját. Úgy tűnt, még Grimmjow is felfigyelt rá, mert elkerült a következő – talán végzetesnek szánt -, támadás. Lassan hátrafordultam, és meglepetten Inoue könnyektől csillogó tekintetébe néztem.

– Nem szükséges győznöd – nyelt egyet. – Nem kell megerőltetned magad! Csak kérlek, ne okozz magadnak több fájdalmat! – nyögte ki érzelmektől, és könnyektől fuldokolva.

Nem tudtam mit mondani. Csak álltunk ott, farkasszemet nézve egymással, s egy pillanatra még Grimmjow-t, és az általa okozott sérüléseimnek a fájdalmát is elfelejtettem. De ez az idill nem tartott sokáig.

– Kurosaki!

Az üvöltésre egyből visszarázódtam a valóságba, de ugyanakkor mégsem. Kattant bennem valami. Abban a pillanatban megvilágosodott előttem, hogy miért is vagyok itt. Hatalmas súlyt éreztem a mellkasomban, de tudtam, az espadának igaza volt. Észre se vettem, mikor ragadtam meg a gigantikus, és félelmetes méretű pantera karmokat. Csupán egy dolog lüktetett az ereimben, az ösztön.

– Sajnálom, Grimmjow – fordultam felé azokkal a szemekkel, amiket a legjobban gyűlölt. – De nem engedhetek meg magamnak több sérülést.

Láttam, ahogy a tekintete összeszűkül a felismeréstől. De én akkor már emeltem a kardom, és a következő pillanatban lesújtottam. Grimmjow térdre rogyott, és győzedelmes mosolyra húzódtak ajkaim.

Vége.

Azonban örömöm korai volt, remegő kezeivel belemarkolt a kardomba, és felhúzta magát.

– Azt… azt hiszed, hogy nyertél? – hörögte remegve a dühtől, és már emelte is karmait.

Hirtelen éles fájdalom hasított az oldalamba, ahogy odakaptam a kezem, az nedves lett a vértől. Nem, nem fogok veszíteni, ha már idáig eljutottam!

– Rosszul vagyok tőled!

Grimmjow folyamatosan támadásokkal bombázott, és én alig bírtam tartani vele az iramot. De furcsa módon, félelem helyett elégedettséget, sőt felsőbbrendűséget éreztem.

– Heh, mitől vagy rosszul? Attól, hogy egy egyszerű ember egyenlőként kezel?!

Azonban hamar megbántam merészségem, mert egy újabb találatot kaptam. Ezúttal a másik felemre.

– Ez rohadtul nem érdekel! Nem érdekel, hogy ember, shinigami, vagy akár arrancar vagy! Bárki, aki lenéz engem, mindenkit porrá zúzok, az utolsó szálig!

Azok a dühtől parázsló szemek belülről égettek engem, és a harci vágyam. Ez a kétségbeesett tekintet, a folytonos győzni akarás és túlélés, csak még jobban felkorbácsolták ösztöneimet.

– Te leszel az első, aki megtapasztalja ezt, Kurosaki!

Grimmjow ekkor a hátam mögé került, és előhívott valamiféle kék fénynyalábot.

Éreztem mennyire erős bennük a lélekenergia.

– M-mi ez? – néztem rá hitetlenül.

Nem gondoltam volna, hogy még növelni képes az erejét. Ez a technika…

– Desgarrón. A végső technikám.

Amint megindult felém, hihetetlen mennyiségű adrenalin pezsdült fel az ereimben. A döntő csapás…

Mozdulj… mozdulj… mozdulj… harcolj!

Valahogy sikerült blokkolnom a támadást, de így is kaptam rendesen az erejéből.

– Véged van, Kurosaki! Veszíteni fogsz ellenem! Én vagyok a király! – kiáltotta győzelemittasan.

Nincs vége… nem veszíthetek… nem fogok veszíteni ellened Grimmjow! Ellened nem veszíthetek!

Zangetsu pengéjét a csapásba véstem, és minden erőmet beleadtam az ellentámadásba.

– Nem te vagy… nem te vagy az egyetlen, aki nyerni akar!

… Te vagy az egyetlen…

– Azt mondtad, én leszek az első, igaz?

… és az első…

– Ez rád is vonatkozik!

… Akinek bizonyítani akarok!

– Igazad volt – indultam meg felé elszántan. – Azért jöttem ide, hogy veled harcoljak, és legyőzzelek, Grimmjow!

Az első találkozásunktól kezdve keresem az alkalmat az összeütközésre. Nem a bosszú, vagy a megmentési vágy hajt, mint ezelőtt. Hanem a bizonyítási vágy. Vágy, hogy elérjem a szintedet… hogy túlszárnyaljam azt, és hogy elismerd, én nem csak „egy” shinigami vagyok. Én „az” a shinigami vagyok, aki méltó arra, hogy legyőzzön téged.

– Hogy legyőzzelek téged, Ulquiorrat is, Aizent is… – emeltem fel a hangom, s megállíthatatlanul törtem előre. – És hogy Rukiát, Chadot, Ishidát, és Orihimét visszavigyem magammal!

Látom, ahogy elhatározásod meginog, és kihasználva a pillanatot, határozottan rád üvöltök.

– Nem veszíthetek ellened, Grimmjow! – s ezzel a végszóval elérem őt.

Nem tudtam rád nézni, még nem. Nem akartam a lenéző tekintetedet látni, és az undort, hogy legyőzött „egy” shinigami.

– Franc…ba… – nyögte még utoljára, s a következő pillanatban zuhanni kezdett.

Gyorsan elkaptam a csuklóját, és lenéztem rá. Nem halt meg, éreztem benne a gyenge, de stabilan lüktető lélekenergiát.

Nyisd ki a szemed, és nézz rám, Grimmjow! Most nézz rám, arra „a” shinigamira, aki legyőzött téged! Nézz rám, és ismerd el, ismerj el engem… Grimmjow.

Lassan leereszkedtem vele a homokos talajra, végül nagy nehezen elengedtem, és csak bámultam rá. Vártam.

Nyisd ki a szemed… hallod? Nézz rám, és ismerj el, Grimmjow…!

A felismerés csak lassan uralkodott el rajtam. Mégis mit vártam? Hogy Grimmjow felpattan, és bejelenti, hogy méltó ellenfele vagyok?

Összeszorult a torkom, de hagytam ott feküdni, kiszolgáltatottan, majd lassan elrugaszkodtam a talajról.

Nem tudom, hogy sikerült megszólalnom, pláne egy halovány mosolyt erőltetni az arcomra, de a következő pillanatban azon kaptam magam, hogy Inoue előtt állok.

– Meg… megsérültél, Inoue?

– Nem… köszönöm.

A következő pár percben Nelnek sikerült elterelnie a gondolataimat azzal, hogy a gyomorszájamba fejelt. De ez a csekély fájdalom is előhozta a harcunk emlékét.

Még egyszer Grimmjow felé fordultam, de ekkor ledöbbentem. Az espada ingadozó lábakon ugyan, de állt. Még pantera alakjában volt, de látszott hogy az bármelyik percben összeeshet.

– Grimmjow… – suttogtam.

Már megint azokkal a szemekkel nézett rám. Ez elkeserített. Hát még mindig nem fogta fel, hogy miért harcoltam vele? A győzelmem nem volt elég, hogy kivívjam a… tiszteletét?

Ennél a gondolatnál azonban kicsit megijedtem, és mélyebben magamba néztem. Miért vágyom ennyire, hogy elismerjen engem?

– Lehetetlen, hogy… veszítsek… ellened – zihálta az utolsó lélegzetével. – Soha nem veszíthetek egy ilyen ellen!

„Egy ilyen ellen!” Csengett a fülemben megállíthatatlanul, letörten eldobtam Zangetsut. Belefáradtam, Grimmjow. Annyira vak vagy…

– Fejezd már be, Grimmjow. Veszítettél – fogtam le gyengéden a csuklóját.

Éreztem, hogy rám támaszkodik, de igazából megértettem. Még azon is meglepődtem, hogy képes volt mozogni.

– Nem tudom, hogy király vagy-e vagy sem, de legyőzött valaki, aki idegesített téged – valahogy nem tudtam önelégültnek hangzani. – Királynak nevezted magad, de hol marad a harc élvezete? Ha tényleg ennyire felbosszantottalak, harcolok veled ahányszor csak akarod. De most már… – nyeltem egyet, és minden erőmmel igyekeztem, hogy ne remegjen meg a hangom – hagyd abba!

Összeszűkítette a szemét, s hirtelen kirántotta szorításomból a karját.

– Bazd meg, te…!

De nem ért el hozzám a kardja. Megrázkódott a teste, és elvesztette az egyensúlyát. Reflexszerűen léptem előre egyet, így fejjel a vállamra bukott. Kicsit ledermedtem, amikor a felsőmbe markolt, remegő ujjaival.

– Kurosaki…kun… – hallottam mögülem Inoue ijed hangját.

– Semmi baj, Inoue. Megyünk és megkeressük a többieket. – válaszoltam, de még mindig én nyújtottam Grimmjow-nak támasztékot.

Aki azonban rekedt hangon felröhögött.

– Mennyire… béna vagy… Kurosaki… – lihegte, s megrogytak a térdei.

Most én markoltam meg a vállát.

– Nem érzed… hogy a barátaidat már… kezelésbe vették?

Értetlenül néztem le rá, de ahogy a lélekenergiájukra koncentráltam, felfigyeltem egy furcsa dologra. Nem voltak egyedül, több, kapitány szintű energiát is éreztem. Kicsit lazult bennem a feszültség, fel is sóhajtottam.

– Most már minden rendben, Inoue. Indulhatunk haza.

Már csak azt kéne kitalálni, honnan vezet a visszaút Karakurába. Keresnünk kell még egy földalatti erődítményt?

Egy valamit tudtam csak, nem habozhattam. Hátrább lépetem, és óvatosan a földre eresztettem a minden mozdulatra fájdalmasan grimaszoló espadát.

– A többiek biztos rendben lesznek? – kérdezte félve Inoue – Innen hogy nyitunk átjárót, Kurosaki-kun?

– Rendben lesznek – biztosítottam őt, s közbe magamat is győzködtem. – Az átjárót pedig megoldjuk valahogy.

A megoldás a hátunk mögül érkezett, furcsán ismerős zaj formájában. Megpördülve, egy fekete kaput pillantottam meg, szorosan Grimmjow mellett lebegve.

– Nem tudom pontosan… hova lyukadtok ki, de valahol… abba a városba kell érkeznetek…

– Grimmjow… – suttogtam meglepetten, és újra mellé léptem, magam mögött húzva Inouet.

De az átjáró előtt megálltam.

– Na mi… van? Betojtál… shinigami? – nevetet rám erőtlenül, de továbbra is aggódva pislogtam le rá.

– Nem kéne tovább erőltetned magad.

– Fogd már… be. Rosszul vagyok tőled… csak úgy csöpög belőled a szánalom – itt köhögött egy kis vért. – Nincs szükségem rá… nektek viszont erre annál inkább.

Egy lusta mosoly jelent meg az arcán.

– Bár még sose nyitottam átjárót egy shinigaminak sem… ha nem érnél át útközben… akkor elcsesztem valamit.

Hirtelen elakadt a lélegzetem. „Egy shinigaminak sem…” Miért éppen most… miért éppen nekem? Így akarod megmutatni, hogy nőttem a szemedben? Ha nem is sokat, de legalább annyit, hogy legközelebb is harcolni akarsz velem?

– Inoue… me… menj előre. Mindjárt jövök.

Inoue habozott egy kicsit, de mikor meglátta az elszánt tekintetem, elindult.

– Köszönjük, Grimmjow-san.

– Heh… mire vársz még, Kurosaki?

Elkaptam a tekintetem, mert valahogy úgy éreztem, nem bírok belépni a kapun, ha ránézek. Mi értelme volt ennek a harcnak? Mi értelme van ennek az egésznek? Nem kéne velünk foglalkoznia, de Grimmjow mégis… mégis elhozta ide Inouet, aztán most el is enged minket. Én meg hagyom… hagyom, hogy így feküdjön itt, amíg el nem vérzik? A sebektől, amiket én okoztam neki? Erre a gondolatra megtorpantam, pedig már egy lábbal az átjáróban voltam. Éles fájdalom nyilallt a mellkasomba.

– Menj már… shinigami! – kiáltott rám mérgesen, de ekkor már ösztönösen cselekedtem.

Visszaléptem, mélyen a szemébe néztem, és a benne lévő apró értetlenség megmosolyogtatott.

– Gyere velünk, Grimmjow.

Reklámok