Cím:

Illusztráció az 1. fejezethez, a képet Yami Nita készítette:

(teljes mérethez katt a képre)

Teacher Complex

1. fejezet

Alapszabályok

- A francba, el fogok késni!

Majdnem elcsapott egy kocsi, ahogy körül sem nézve átszaladtam a járda másik oldalára, ahol a célállomásom magasodott. Szép, ez az első napom, és máris tíz perces késében vagyok. A kurva életbe, ha hazaérek kinyírom azt az idióta apámat! Ki készít rituálisan reggelit a halott feleségének?! Ez nem norma… Még szerencse, hogy nem lakok olyan messze az iskolától, így nem számított, hogy lekéstem a buszt. Három megálló futva, mi az nekem? Remélem ezek után ma még tesi órám is lesz…

Befordultam az iskola kapuján egyből a porta felé vettem az irányt, hogy kiderítsem melyik osztály átlagát fogom lehúzni. Kis híján feldöntöttem a parafát, s csak pár centin múlott, hogy nem felejtem bele és nem lyukasztottam át a rajta függő osztálynévsort.

- Harmadik évfolyam, egyes osztály, az első órám pedig… – motyogtam félhangosan a sorokat böngészve, de a következő pillanatban hátrahőköltem. Valami zöld úszott be a látóterembe, s ijedtségemre meg is szólalt.

- Oya~ Csak nem egy új diák? Üdvözöllek a gimnáziumunkban – mondta a furcsa zöld és fehér szín összeállítású kalapot viselő férfi, majd hirtelen előkapott egy legyezőt – amivel majdnem elvágta az orromat -, és eltakarta szemei alatt az arcát. – Elkéstél mi? Hogy hívnak, fiatalember?

Azzal  odalépett mellém és kezébe vette a névsort.

- Kurosaki… Ichigo, ömm, izé… igen, késében vagyok, meg tudná mondani, hogy merre keressem a termet? Izé… portás úr…?

- Kurosaki-san, igen, 3/1, a második emeleten vagy, Nel-sensei osztályában – olvasta fel, majd visszacsapta legyezőjét a helyére, és kalapjára ráfogva aprót biccentett felém. – Urahara Kisuke, nagyon örülök, Kurosaki-san.

- Ah… é-én is, izé, Urahara-san, de még mindig nem tudom pontosan melyik teremben—

- Amiatt ne fájjon a fejed, rajzolok neked egy térképet – mondta energikusan, majd nemes egyszerűséggel az osztálynévsor hátuljára kezdett el firkálni. Pár percig csak a ceruza sercegése hallatszott, majd átnyújtotta nekem a papírt. – Milyen órád is lesz, Kurosaki-san? Nem minden tanár nézi ám el a fél órás késést.

- Angol, ha jól tudom.

- És még mindig itt ácsorogsz?! Fuss, ha kedves az életed! – azzal taszított egyet a hátamon, minek következtében megszereztem az első, és remélhetőleg az utolsó közelebbi ismeretségemet a parafával. Örvendek, jé, csillagok…

- Várj, add csak vissza a papírt egy percre – kérte a szőke férfi – legalábbis a kalapja alól kikandikáló világos valami alapján arra mertem következtetni, hogy az a haja -, és gyorsan írt még valamit a térkép mellé. – Tessék, erre szükséged lehet. Nem kell az ilyesmit szégyellni, hidd el, érti a dolgát. Az évek során volt pár durva esete. Na de mit tapogatod itt a paravánt, siess órára!

Imbolyogva indultam meg a lépcsősor irányába, útközbe még visszafordultam, hogy megköszönjem a fura fazonnak a segítséget, majd hármasával szedve a fokokat futásnak eredtem fölfelé. Ránéztem a térképre, és majdnem hangosan elkáromkodtam magam. Nem is térkép volt, hanem egy részletes alaprajz az egész épületről. Még a vécék is be voltak rajzolva rajta! Egy vastag vonal jelölte az útvonalat, ami keményen a második emeleti lépcsőforduló végéig, és az első jobb oldalon lévő teremig tartott. Már épp széttéptem volna az egészet, amikor észre vettem a lap alján lévő feliratot.

- Iskola pszichológus: 44-444-444…?

Összeráncoltam a szemöldökömet, de azért zsebre tettem a fecnit, gondoltam később még jól jöhet.

- Urahara Kisuke, heh? Flúgos egy fazon… – motyogtam lenyomva a kilincset, és beléptem a terembe. Eközben egy emelettel lejjebb az említett férfi nagyot sóhajtott, majd a szemébe húzta a kalapját.

- Szegény kölyök…

Nem gondoltam volna, hogy jobban fognak hiányozni az előbb átélt frontális paravánfejelések, vagy ez a fura kalapos ember társasága, egészen addig, míg be nem nyitottam újdonsült osztályomba. Általában nem szokott izgatni, ha kicsit kések óráról, hisz amúgy se sűrűn fordul elő. Elintézem egy bocsánatkéréssel és egy félig elmormogott indokkal, eleresztem a fülem mellett a tanár szemrehányását, majd végül lehuppanok a helyemre. De ez most más volt. Nem csak mert azért mégis ez volt az első napom, hanem mert mikor beléptem az ajtón, úgy éreztem, megfagy körülöttem a levegő. Pedig már automatikusan nyitottam volna a számat, hogy megkezdjem feljebb említett röpke monológomat, de mintha egy pillanat alatt bevarrták volna az orrom alatt levő rést. Kérdőn emeltem tekintetemet az osztályban ülőkre, akik egy emberként felém fordulva kíváncsian fürkésztek. De nem is ez volt, ami miatt az agyam tele volt kérdőjelekkel. Azok a riadt és már-már aggódó pillantások valamiért nem tettek jót a magabiztosságomnak. Már most hálát adtam annak a fura fazonnak, hogy lepasszolta nekem a pszichológus számát…

- Meddig fogsz még ott ácsorogni, mint egy utolsó szerencsétlen, kölyök? – hallottam meg hirtelen a harsány, gunyoros és éles megjegyzést a terem másik végéből, majd automatikusan emeltem irányába tekintetemet, keresve a hang gazdáját.

Egy élénk kék, rideg és rendkívül haragos szempár nézett velem farkasszemet, amihez ugyanolyan kék hajkorona, s szigorú arckifejezés társult. Egy húszas éveiben járó ember támaszkodott a tanári asztal szélének, kezében egy keményfedeles könyvvel, ami elég bizonyíték volt ahhoz, hogy kellően belebarmoltam az óra menetébe. Reflexszerűen felemeltem egyik szemöldökömet a férfi megjelenése láttán, de hamar megbántam, hogy nem tudtam kontrollálni az arcizmaimat.

- Igen, hozzád beszélek! Ha már vagy oly szíves, hogy befáradsz 25 perces késés után, az lenne a legkevesebb, ha regélni kezdenéd az okát. Vagy nem tudod megengedni magadnak ezt a luxust, mi?

Igen, határozottan az ő száját hagyták el ezek az epés kis megjegyzések és éreztem, hogy pislákolni kezd bennem a méreg szikrája. Viszont nem volt kedvem rögtön az első tanárral összeveszni, akivel találkoztam.

- Elnézést, elaludtam… – morogtam végül kelletlenül, de éreztem, hogy ökölbe szorulnak kezeim.

- Elaludtál! – halkan felkuncogott és láttam, hogy szájának szeglete felfelé görbül a tehetetlenségemen, de ezzel nem hagyta annyiban – Mert te elalvás előtt inkább keresztbe lenyeled az ébresztőórádat ahelyett, hogy felhúznád azt, igaz?

Éreztem, hogy összeszorul az állkapcsom, de próbáltam elnyomni immáron teljes lánggal lobogó dühömet. Mi a franc köze van hozzá…?!

- Neved?

Szinte meg sem hallottam ezt a kérdést, annyira lefoglalt mérgem csillapításának eredménytelensége, hogy értetlenül pislogtam vissza rá.

- Mi van, már a nevedet se tudod megmondani?

- Kurosaki Ichigo – vetettem oda kurtán, mert attól tartottam, hogy nem fogom tudni féken tartani a nyelvem.
A nevem hallatán ismét felkuncogott és az a bosszantóan önelégült mosoly még mindig ott feszült a képén. Ha a nevemet fogja elővenni, én esküszöm…!

- Nos, Kurosaki Ichigo – erősen megnyomta a keresztnevemen a hangsúlyt…a szemét! – …volna szíves végre helyet foglalni, hogy tudjam folytatni az órát? Vagy vezessem a helyére?

Hallattam egy ingerült ’tch’ hangot, ami szemmel láthatóan nagyon tetszett neki, de nem érdekelt. Végül sikerült leoldanom a béklyókat lábaimról és megindultam a terem végébe, ahol azt reméltem, hogy az óra további részében nem fog tud piszkálni. Már majdnem odaértem, mikor ismételten rám rivallt.

- Á-á, lassan a testtel! Ide ülsz, hogy szem előtt legyél.

Ingerülten megpördültem, hogy lássam, melyik helyre mutat, és kis híján felszisszentem, mikor az ablak melletti legelső padra bökött. Felsandítottam az arcára, de nem kellett volna. Hirtelen viszketni kezdett az öklöm…

Kelletlenül csörtettem oda az általa kijelölt padhoz és se szó, se beszéd, lehuppanva oda próbáltam lenyugtatni magam.

- Van még köztetek több idióta is, aki azt hiszi, csak úgy ellóghatja az óráimat? – az osztály halk morajlás közepette szinte egy emberként nemet intett a fejével. Mi ez, valami katonai iskola? – Na végre. Most pedig folytassuk, ahol egyesek félbeszakítottak… – itt aprót mordultam, ugyanis tudtam, hogy szándékosan választotta ezt a szót -… és lapozzatok a következő oldalra. Na ki érezi úgy, hogy van elég esze ahhoz, hogy lefordítsa a következő szöveget? Lehetőleg úgy, hogy mindenki értse…

Innentől kezdve nem figyeltem a szavaira, mivel a könyveimet sem kaptam még meg, így nem láttam sok értelmét a dolognak. Unottan felkönyököltem az asztalra, a kézfejemre hajtottam a fejem, és kibámultam az ablakon. A teremből tökéletes kilátás nyílt az iskola udvarára, és a sportpályára is, ahol jelenleg diákok tucatjai nyomták a fekvőtámasz, illetve rótták a pályán a köröket. Egy magas, kigyúrt, elég bizarr hajjal rendelkező férfi sétált a sorok között, időnként rálépve valaki hátára, ezzel a földbe döngölve szerencsétlen áldozatát. Összeráncoltam a szemöldököm a látottakra, majd jobbra nézve megláttam, ahogy a tanárom egy halálra rémült diák padjára csapja a keménykötésű könyvét. Miféle helyre kerültem…?

Lelki szemeim előtt megjelent előző iskolám csendes, nyugodt légköre, a tanáraim kedves arca, és segítőkézsége… Merengésemből egy újabb hangos csattanás zökkentett ki, de a kiabálást újfent kizártam tudatomból. Még csak alig egy órája járok ide, de máris ráébredtem, miszerint ezen a helyen búcsút inthetek ezeknek a szavaknak, mint a nyugalom – újabb puffanás -, és a segítőkész tanárok.

- Röhej, már egy ilyen óvodás feladatot sem tudtok normálisan megoldani? Mi lesz veletek a félévi vizsgákon?! Rendben, de ha egytől egyig el fogtok vérezni, ne rajtam keressétek az okát! Könyveket becsukni, amikbe azt a helyes megoldásnak csúfolt szart írtátok! Meglátjuk, hátha szóban jobban megy, ergo: fe-lel-te-tek – szótagolta vészjósló hangon azt a szót, amit a tanulók a legjobban utálnak a világon.

Erre a kijelentésére morgolódás támadt az osztályban, de végül mindenki engedelmesen elpakolta a könyveit, és igyekezett minél inkább belesüppedni a székébe. Én nem feszengtem, arra gondoltam – így utólag nézve eleve halott elképzelésnek bizonyult -, hogy mivel az ideköltözésünk óta ez az első napom az új suliban, egy tanárom sem lesz majd olyan szemét, hogy kihív felelni. De ránézve ennek a kékhajú mániákusnak az arcára, aki szórakozottan lapozgatta a naplót, kezdtem elbizonytalanodni. Egy kicsit. Ezért csak egy nem törődöm mozdulattal megrántottam a vállam, és visszatértem az iskolai udvar szemlélődéséhez.

Vajon a testvéreimnek hogy tetszik az új környezet? Remélem ők jobban jártak, mint én, és egy ilyen erősen szadista hajlamokat mutató tanáruk sincsen. Bár jobban belegondolva, nem hiszem, hogy bárki is lehordana vagy megszégyenítene egy kislányt. Ekkor vettem észre a mellettem reszkető lábakon elhaladó lányt. Úgy néz ki ő lett a kiszemelt áldozat. Szipogva közölte, hogy nem tudja a választ, és bocsánatot kérve sűrű hajlongásba kezdett. Én kicsit túlzásnak tartottam ezt a védekező viselkedést, de a következő pillanatban elkerekedtek a szemeim, mikor megláttam, hogy a tanár által elhajított kréta súrolta a lány fejét.

- N-nagyon sajnálom, Grimmjow-sensei! Í-ígérem, a következő órára jobban fel fogok készülni! – mentegetőzött a lány, aki továbbra is úgy hajlongott, mintha így lenne beprogramozva.

- Nem érdekelnek a szánalmas kifogások! Ha azt akarod, hogy ne romoljanak le a jegyeid, készülj fel rendesen a következő órára, Inoue!

A lány megkönnyebbülten felsóhajtott, majd visszasietett a helyére. Mikor mellém ért, zavartan rám mosolygott, jelezve, hogy ne is törődjek a dolgokkal, és hogy vele minden rendben van. Gyorsan visszafordultam az ablak felé, nem akartam felhívni jobban magamra a figyelmet, főleg hogyha ennyire árulkodó volt az arcomra kiülő megrökönyödöttség.

Ezúttal közvetlenül az ablakom alatt sertepertélő alakra esett a pillantásom. Egyből fel ismertem a jellegzetes kalapjáról a járdát söprögető Urahara-sant. Úgy tűnt, valami dalocskát dúdolgatott munka közben, mert elég érdekes csípőmozdulatokkal végezte a takarítást… Nem, inkább nem is akarom tudni, pontosan mit is csinál, döntöttem el magamban, majd mikor el akartam fordítani róla a figyelmem, egyenesen rám nézett, és vidáman integetni kezdett felém. Megilletődve körbepislogtam, hogy meggyőződjek róla, valóban nekem szól a gesztus, majd zavartan visszaintettem neki. Ekkor azonban hirtelen megváltozott a viselkedése. Az arcára fagyott a vigyor, és kétségbeesetten mutogatni kezdett felém. Pontosabban a hátam mögé. Mi a…?

BAMM.

Egy kemény és nehéz tárgy csapódott egyenest a tarkómnak, mitől abban a szent pillanatban észhez tértem, bár a fejem körül röpködő csillagok nem ígértek semmi jót. Halkan felszisszentem mikor a fájlalt területhez kaptam a kezemet és kitapintottam egy aprócska kis vágást. Remek, holnapra biztos, hogy még nagyobb nyomot fog hagyni…

- Azt még nehezen ugyan, de lenyeltem, amiért a késéseddel teljesen hazavágtad az órát, de hogy még van pofád ahhoz, hogy le is szard a későbbieket, mintha rád nem vonatkoznának a szabályok, egyenesen gerinctelenség. De te amint látom, nem így gondolod, Kurosaki.

Nem is kellett volna megfordulnom ahhoz, hogy tudjam, ki vágta hozzám a könyvét – a földre esett keményfedelűről leszűrtem, hogy az volt a tettes –, de az eddig sikeresen elnyomott indulataim miatt teljesen elvesztettem a fejem. Immáron tiszta haraggal pördültem meg ültömben és vetettem oda az előttem mellkasán keresztbe font karjaival szobrozó férfihoz dühös szavaimat.

- Maga teljesen megőrült?! – én sem tudom, hogy honnan vettem ehhez a hanghoz a bátorságot, de ebben a pillanatban valahogy nem érdekelt. Meg se hallottam, ahogy körülöttem az osztályban lévők ijedten felmorajlanak.

Láttam, hogy tanárom erre összehúzza szemeit és áthatóan kezdett fürkészni azzal a fagyos tekintetével, és én fogaimat csikorgatva, de álltam a pillantását.

- Ezt én is kérdezhetném, kölyök – szólt végül meglepően halkan, ám tudtam, hogy most aztán nagy szarban vagyok. – Én a helyedben inkább befognám a szám, és rohadt gyorsan tipliznék kifelé a táblához. Meglátjuk, hogy pörög a nyelved, mikor ténylegesen szükség van rá – sziszegte immáron színtiszta fenyegetéssel a hangjában, azzal megfordulva a tanári asztal mellé lépett, és várakozóan nekidőlt.

Nem hittem a fülemnek. Ezek szerint tényleg van olyan szemét, hogy az első napon nyilvánosan megalázzon az egész osztály előtt. Ja elnézést, hogy ezen már túl vagyunk…?! Legszívesebben lehajoltam volna és visszavágtam volna hozzá a tetves könyvét, de olyan erővel, hogy a feje is lerepült volna a helyéről! De e helyett inkább halkan elkáromkodtam magam, és kivágódva a padomból a táblához csörtettem, s igyekeztem minél messzebb megállni tőle. Nem, nem tőle tartottam. Őt „féltettem” magamtól.

Egy ideig némán álltunk, mint akik a csodára várnak, miközben engem mustrált továbbra is idegesítően magabiztos tekintetével, de aztán zsebre vágtam kezeimet, hogy ne lássa, ahogy az indulattól reszketnek az ujjaim.

- Könyved? – kérdezte végül el nem szakítva rólam szemeit. Majdnem hangosan felnevettem.

- Nem kaptam még meg őket – préseltem ki magamból a lehető leg érzelem mentesebb hangon, de éreztem, hogy szám szeglete enyhén felfelé görbül.

- Szerezz valamelyiktől – biccentett az osztály felé, akik csak visszafojtott lélegzettel pislogtak ránk.

- Netalán az is megfelelne, amit percekkel ezelőtt a fejemhez méltóztatott vágni? – kérdeztem hűvösen, ám a gúnyt nem tudtam kiszűrni a hangomból.

Röviden felkuncogott, ám láttam rajta, hogy nem a humorom vette le őt ennyire a lábáról. De őszintén szólva, hidegen hagyott. Ennél mélyebbre már úgy se süllyedhetek a szemében, akkor meg már nem rohadt mindegy?

Ellökte magát az asztaltól, megindult felém, és alig pár centire előttem állt meg. Dacosan pillantottam fel rá, és igyekeztem szenvtelen képet vágni. A rohadt életbe, hogy ennyivel magasabb nálam…

- Ide figyelj, Kurosaki, ha azon múlik, saját kezűleg hajítalak vissza a könyv mellé. Hidd el, nem lesz nehéz ügy, mert amint látom, a fejedbe egy cseppnyi ész se szorult ahhoz, hogy ellensúlyozza a nyamvadt kis tested leendő röppályáját. Jobb, ha felfogod, hogy ez nem a Százholdas Pagony, és én kurvára nem vagyok vevő a cinikus megjegyzéseidre. Amíg ebbe az iskolába jársz, jól jegyezd meg, hogy én a tanárod vagyok, nem pedig az idióta haverod. Nem azért, szívesen alázlak addig, míg ténylegesen is kijössz a sodrodból, de tudod, nem szándékozom elveszíteni az állásomat egy ilyen kis szaros miatt, mint te. Fogtad?

Éreztem, hogy összeszorul az állkapcsom, oly annyira, hogy azt hittem, rá kell, hogy harapjak a nyelvemre, mielőtt ráordítanék. De valamilyen oknál fogva feltűnően nyugodt voltam. Egyelőre. Viszont azt tudtam, hogy ha megszólalok, akkor abban nem lesz köszönet, és ténylegesen kicsapnak már az első napomon.

- Azt kérdeztem, fogtad? – ismételte meg immáron feljebb emelve a hangját, de még mielőtt bármit is reagálhattam volna, megszólalt az óra végét jelző csengő, s az osztályban lévők megkönnyebbülten felsóhajtottak, majd pakolni kezdtek. Köztük én is. De csak mentálisan.

Ellépett előlem, és a cuccukat szedelőzködő diákok felé fordulva hozzájuk intézte következő szavait.

- Holnap folytatjuk a felelést, szóval ne higgyétek, hogy meggondoltam magam! – majd ismét rám pillantva folytatta. – És veled fogom kezdeni, tehát azt ajánlom, sürgősen szerezd be a könyveidet, vagy nem úszod meg ennyivel, kölyök.

Végül odalépve a padomhoz felvette a földről a könyvét, és még egy utolsó lesújtó pillantással jutalmazva kiviharzott a teremből.

Érezhetően felszabadultabb lett az osztályban a légkör, ahogy a tanár eltűnt a teremből. Én is megkönnyebbülten felsóhajtottam, majd elindultam vissza a padom felé. Útközben éreztem, hogy páran az új osztálytársaim közül bíztatóan megveregetik a vállamat, ahogy elhaladnak mellettem. Volt, aki még meg is szólított:

- Szép volt haver, én végig szorítottam neked! Csak aztán vigyázz a fejedre holnap!

Nem tudtam, hogy mit válaszolhatnék az efféle bíztatásra, ezért inkább csak odamotyogtam egy köszönömöt, azzal lerogytam a helyemre. Éppen azon töprengtem, hogy honnan szerezhetném be holnapig legalább az angol könyvemet, amikor egy árnyék vetült a padomra. Felnéztem, s megpillantottam az ablak és padom között ácsorgó lányt. Láttam rajta, hogy zavarban van, mert elég görcsösen szorította magához a tankönyvét, és a száját is időnként kinyitotta, csak hogy aztán vissza is csukja. Ekkor esett le, hogy valószínűleg kommunikálódni próbál velem.

- Szia – szólítottam meg csendesen, majd bizonytalanul hozzá tettem. – Inoue…ugye?

A lány ekkor már rám nézett, és zavartan a tarkójához kapta a kezét.

- I-igen, Inoue Orihime. Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, Kurosaki-kun! – mondta lelkesen, azzal tisztelettudóan előre hajtotta a fejét, és úgy folytatta – Sajnálom, hogy így jegyezted meg a nevemet, nem szoktak soha megszidni a tanulmányi eredményemért…

Már kezdtem volna mentegetőzni, hogy ugyan, szerencse, hogy még életben van mindezek után, amikor meglepetésemre felém nyújtotta a könyvét.

- Eh? Miért… – haboztam egy kicsit, miközben a kezembe csúsztatta a vaskos köteget.

- Kérlek, fogadd el, csak kölcsönbe, amíg nem szerzed be a saját felszerelésedet. Grimmjow-sensei nagyon kényes az ilyesmikre. De főleg a késésre, ma kifejezetten szerencséd volt, nem is volt ideje igazán kibontakozni.

- Kibontakozni…? – nyögtem ki felhúzott szemöldökkel, ez nagyon úgy hangzott, mintha ez a férfi saját maga szórakoztatására űzné ezt a szakmát.

- Igen, de ne is törődj vele, Kurosaki-kun, ő mindig ilyen. A vérmérsékletét leszámítva nagyon jó tanár. Még senki se ment át nála 75%-nál rosszabb eredménnyel a vizsgákon.

Na, akkor én leszek az első, éljen. Már vártam, hogy melyik tárgyból fogok kitűnni a többiektől. De hogy az pont azaz óra legyen, amit a legseggfejebb tanár „tanít”, az finoman szólva is szívás.

- Értem… és mond csak, Inoue… Gyakori szokása hozzánk vágni azt, ami éppen a keze ügyébe kerül? – puhatolóztam finoman, de gondolatban már végigpörgettem a szobámban tornyosuló kipakolatlan ládák tartalmát. Csak van bennük egy védősisak és golyóálló mellény.

Inoue felnevetett, és mosolyogva a tanári asztalra pillantott. Én is oda néztem, hátha megpillantok valami érdekeset ott, de csalódnom kellett.

- Grimmjow-senseinek sajátos nevelési módszerei vannak. Egyedül Nel-sensei tudja kordában tartani. Olyankor nagyon viccesen viselkednek egymással, mint két civakodó gyerek. De neki valamilyen különös oknál fogva mindig szót fogad. Emlékszem, egyszer kettétörte a tanári asztalt. Nem tudom pontosan milyen fejmosást kapott, de azóta különösen nagy figyelmet fordít arra, hogy ne essen benne semmilyen kár.

Elgondolkoztam a hallottakon, és úgy döntöttem, megkötöm az életbiztosításom az itt tartózkodásom idejére. Azaz összebarátkozom Nel-sensei-jel.

- Vele lesz az utolsó óránk, ugye?

- Igen, osztályfőnöki. Ne aggódj, nagyon fogod szeretni őt, rendes ember.

Csak hümmögtem egyet, majd kezembe vettem Inoue angol könyvét, végül pedig visszaadtam neki.

- Kurosaki-kun…?

- Köszönöm szépen, Inoue, de nincs rá szükségem. Majd kikölcsönzök egyet a könyvtárból, úgyis be akartam oda nézni – utasítottam vissza finoman a segítségét, azzal felpattantam, hogy a szünet hátralévő részében megjárjam a könyvtárat. – Meg tudnád mondani, hogy merre találom? A térkép amit kaptam… szóval, nem nagyon tudok kiigazodni rajta.

- Persze, a földszinten ha a bejáratnál elindulsz jobbra, és kiérsz a belső udvarra, meg fogod látni – magyarázta készségesen, amire köszönetképpen bólintottam egyet, és el is indultam az ajtó felé. Félúton azonban Inoue még felzárkózott mellém, és megállított egy pillanatra.

- Oh, és még egy jó tanács, Kurosaki-kun! Ha legközelebb kihív felelni, állj közelebb a tanári asztalhoz, akkor az esetek 10%-ában visszafogja magát, és eltéríti a feléd dobott tárgyakat. Örülök, hogy megismerhettelek! – hadarta el gyorsan, és kezet nyújtott nekem.

Nem tudtam, hogy hálásnak, vagy rémültnek kéne lennem, ezért inkább csak zavartan rámosolyogtam, és úgy ráztam kezet vele.

- Én is örültem, és köszönöm, Inoue-san.

Miután elköszöntem tőle, kilépve a terem ajtaján egy pillanatra még megtorpantam, kihasználva a lehetőséget, hogy egy kicsit egyedül lehetek, s pár lépés után a falnak támaszkodva próbáltam helyrerakni a gondolataimat. Eleresztve egy fáradt, nehézkes sóhajt finoman beletúrtam a hajamba, hogy valamelyest lenyugodjak. Hiába próbáltam adni a nagy lazát, azért kezdtem kicsit bepánikolni, hogy mi jöhet még ezután. Főleg ezeken a fantasztikus angol órákon. Már akkor kezdtem magamba fontolgatni, hogy másnapra beteget jelentek vagy beadok egy „családi-probléma” féle mesét hiányzásom okaként, de nem akartam megfutamodni. A kezdet mindig rizikós, viszont én elfogadom a kihívást, ha arról van szó.

Még egy utolsót sóhajtva ellöktem magam a faltól és megindultam lefelé előkeríteni a könyvtárat. A folyosón, mikor valamelyik (feltételezhető) osztálytársamba botlottam, az vigyorogva rám meredt, majd feltartott hüvelykujjal haladt el mellettem. Nem értettem, mire ez a nagy felhajtás, de kezdtem kicsit kényelmetlenül érezni magam, hogy már az első nap ilyen nagy feltűnést sikerült keltenem.

Nem kellett szerencsére sokat keresgélnem, könnyedén sikerült megtalálnom úti célomat és igyekeztem olyan gyorsan elintézni a dolgot, amennyire tudtam. Viszont ez a könyvtár valami… istentelenül nagy volt. Beletelt jó pár percbe, mire sikerült kiismernem magam a polcok között, de végül, mikor már a könyvtáros is indult volna megkérdezni, hogy mibe tud segíteni, megleltem a tanszerek részlegét és máris a kezemben tudhattam a könyvemet.

Szabályosan kiviharozva a teremből indultam visszafelé az osztályomba, de egy pillanatra meg kellett torpannom, mikor látóterembe bekúszott valami zöld és fehér. Egyből tudtam, hogy ki lehet az, és rögtön fordultam volna az illető felé egyenest nekiszegezve a bennem felgyülemlett kérdéseket, ám ebben a pillanatban hallottam is a becsöngőt jelző dallamot, ezért inkább későbbre hagyva a faggatást, sarkon fordultam és rohantam fel az emeletre. Az első dolog, amit megtanultam ezzel az iskolával kapcsolatban az az volt, hogy rohadtul nem ajánlatos elkésni, mert a végén rajtam fognak kettétörni egy asztalt… kiindulva abból a félőrült seggfejből, ezt nem nehéz elképzelni. Beleborzongtam a gondolatba, de a következő pillanatban már az osztályomba értem és a helyemhez lépve még lopva Inoue-ra mosolyogtam, mikor az észrevette, hogy sikerrel jártam, s vidáman biccentett.

Alig pár pillanat múlva pedig az ajtón be is lépett egy magas, hosszú fekete hajú, s rideg tekintetű férfi, mire az osztály felállással és meghajlással köszöntötte. Kuchiki Byakuya? Érdekes. Amint meghallottam a nevét, hirtelen az az érzésem támadt, hogy mintha hallottam volna valahol már ezt a vezetéknevet, de nem törtem rajta sokat a fejem.

Miután intett, hogy foglaljunk helyet, elővett egy papírt és névsorolvasáshoz kezdett, majd mikor hozzám ért, tekintete hosszasan elidőzött rajtam, amitől a hideg is kirázott. Valahogy az a típusú férfi volt, akitől az ember nem azért ijed meg, ahogy ránéz, hanem attól, ha egyszer az életben mosolyogni látja. Már álltam volna fel, hogy bemutatkozzam, de már folytatta is a következő név felolvasásával, én pedig kérdőn Inouera pislantva elkaptam a szórakozott pillantását, amiből azt szűrtem le, hogy nem érdemes ezzel foglalkozni. Így hát az óra hátralevő részében csak az asztalomra könyökölve, kezemre támaszkodva bambultam ki az ablakon, néha-néha azért felfigyelve a körülöttem zajló eseményekre. Sose volt kedvencem az irodalom óra, és ezután se lesz az, már ezt elkönyveltem magamban.

Szinte az elalvás szélén álltam, mikor végre megszólalt az óra végét jelző dallam és hálát adtam az égnek, hogy végre ebédszünet következett. Ugyanis szerető édesapám amellett, hogy a halott feleségének készített reggelit, (egyelőre) élő fiára már nem jutott ilyesfajta mellékes kis gesztus. Lehet, hogy tudott valamit az öreg…?

Mélyet sóhajtva jegyeztem fel a másnapra kiadott teendőket, majd miután a tanár is elhagyta a termet, sokan már egyből elő is vették otthonról hozott bentoujukat, vagy pedig a büfé felé vették az irányt. Én is így tettem, de mivel fogalmam sem volt merre találom, jobb híján követtem a tömeget. Menet közben észre vettem, hogy pár évfolyamtársam összesúg a hátam mögött, de a tekintetükből nem azt a csodálatot és elismerést olvastam ki, amit az osztálytársaiméból. Igyekeztem tudomást se venni róluk, és megszaporáztam lépteimet.

Nem kellett messzire mennem, a büfé ugyanis nem volt valami messze a könyvtári szárnytól. Meglepetésemre sokkal nagyobb helyiség volt, mint amire számítottam. A régi iskolámban szinte csak egy kis lyuk volt, ezzel szemben itt több asztal is helyett kapott, és nem kis sor állt már a pultnál. Megvontam a vállam, gondolván, hogy úgyis van egy bő fél órám, így beálltam az utolsó ember mögé. Már épp én kerültem volna sorra, amikor egy nagy árnyék vetült rám, majd a következő pillanatban éreztem egy „kisebb” taszítást az oldalamon.

- Hé, mi lenne, ha te is kivárnád a so— – kezdtem tiltakozni a kelleténél talán egy fokkal magasabb hangon, majd mikor visszanyertem egyensúlyomat, és felnéztem az előttem magasodó valamire, lejjebb vettem a hangerőt. A felháborodásomat egyetlen egy gondolat váltotta fel. Hegy. Egy kibaszott nagy hegy magasodott fölém. Döbbenetem tovább fokozódott, amikor egy morranás, és egy halk csilingelő hang közepette felém fordult. Mi a fene…

- Valami bajod van, vöröske? – morajlott meg az ég.

Mióta beszélnek a hegyek?

- Kész a kávéjá, Zaraki-sensei!

A nevének hallatán tudatosult csak bennem, hogy tulajdonképpen egy ember áll előttem. Nálam több mint két fejjel magasabb volt, de hogyha a haját is beleszámolom, akkor van az három is. Én is eléggé kitűnök a tömegből a narancssárga tincseimmel, de ez a pasas még engem is simán lekörözne. Voltak régen azok a dinoszauruszok, amiknek a hátából hosszú tüskék álltak ki, egészen a farkuk végéig. Na tetőzzük meg ezt azzal, hogy mindegyik tüske végére erősítünk egy csengőt, majd ezt a barátságos összeállítást helyezzük fel az előttem álló monstrum fejére.

- Neked mit adhatok? – zökkentett ki gondolataimból egy vidám női hang.

Észre se vettem, hogy időközben eltűnt felőlem az árnyék, és így szabaddá vált előttem a terep a büfés pultnál. Végre, már majdnem tíz percet elpocsékoltam a szünetemből.

- Egy tonhalas szendvicset és egy narancslevet kérek – válaszoltam a kedvesen mosolygó vörös hajú hölgynek, akinek a választásomra felcsillant a szeme.

- Oh, te új fiú vagy itt igaz? Látom ám rajtad, hogy oda vagy az igazi ínyencségekért! – lelkesedett fel, azzal megpördült a tengelye körül és elém rakott egy… szó szerint mindenféle beazonosíthatatlan dologgal megtömött szendvicset. – Ez a limitált kiadású tengeri specialitásom! Garantáltan házias alapanyagokból készült, több mint kilenc féle halból és tengeri gyümölcsből. Kóstold csak meg!

A felém szálló zöldes árnyalatú gőzfelhő azonban óval intett ettől.

- Kö-köszönöm szépen, de maradnék inkább a hagyományos tonhalas szendvicsnél… – mentegetőztem, mire ijedtemre felém hajolt, majd könyökével a pultra, állával pedig a kézfejére támaszkodott, és nagy boci szemekkel kezdett el rám pislogni.

- Légysziii~! Már csak ez az egy szendvics választ el attól, hogy megdöntsem a napi eladási rekordomat! Annyira boldoggá tennél vele~! – könyörgött tovább sűrű, csábos pislogások közepette, de ezúttal már dülöngélni is elkezdett, és hát… nem bírtam nem észre venni, ahogy a nem éppen elhanyagolható méretű keblei a tehetetlenség törvényének megfelelően követik testének mozgását. Ráadásul az uniformis, amit viselt, nem sokat segített abban, hogy ne ugorjanak ki a helyükről. Nagyot nyeltem, majd zavartan lesütöttem a szemem, és egy legyőzött sóhajjal elővettem a pénztárcámat.

- Mennyi lesz…?

- Kyaaa, rákkii~! (Szerzői megj.: Az angol lucky, szerencse szónak a japános verziója. Rangiku sokszor használja az animében)

S így történt, hogy kétszer többet fizettem azért a valamiért, mint az én ebédemért összesen. Ingerülten visszapakoltam a tárcám a helyére, és füstölögve kiálltam a mögöttem tolakodó diákok elől. Most hogy így jobban szemügyre vettem őket, láttam, hogy a 90%-uk fiú. Áhá, szóval ezért áll itt ekkora sor… Megráztam a fejem ezen az aljas, de kétségkívül remek marketingfogáson, azzal sarkon fordultam, és elindultam keresni valami csendesebb helyet, ahol elfogyaszthatom az ebédemet. Nem jutottam messzire, ugyanis egy nagy akadályba ütköztem. Sajnos szó szerint is. Ahogy kifordultam a büfét és a folyosót elválasztó oszlopok között, szembe találtam magam a kávéját szürcsölgető – és akárhogy is nézem, a fején még mindig dinoszaurusz tüskékkel büszkélkedő -, tanárommal. Hiába egy feltűnő jelenség, meglepetésként ért ez a hirtelen viszontlátás, így már nem tudtam korrigálni az útvonalamat. Azzal a lendülettel, ahogy kifordultam a folyosóra, neki is csapódtam a mellkasának, és lefejeltem a poharát tartó kezét. Mondanom sem kell, hogy a kávé nem én rám fröccsent, hanem az ő fehér ingére. Ekkor villant át az agyamon az a gondolat, hogyha nem tűnök el innen pár másodpercen belül, mielőtt felocsúd a kezdeti döbbenetből, én keserves kínhalált fogok halni. Ugyanis elnézve a lassan, de félelmetes vicsorba torzult arckifejezését, rögtön rájöttem, honnan volt ismerős. Őt láttam az ablakból angol óra alatt. Ő volt az a szadista fickó, aki a földbe döngölte azt a tanulót. Nagyot nyeltem, amikor láttam, hogy orrcimpái megremegnek, és üvöltésre nyitja a száját. Megeresztettem egy kínos mosolyt, majd kilőttem magam, és futásnak eredtem a lépcsőforduló irányába. A hátam mögül még hallottam az artikulátlan, már-már csatakiáltásnak is beillő üvöltését, aminek következtében még jobban megszaporáztam a lépteimet. Hármasával szedtem a fokokat, párszor meg is botlottam, de valahogy mindig sikerült elkerülnöm a hasra esést. Nem akartam narancslével átáztatott, szétlapított szendvicset ebédelni.

Észre se vettem, hogy merre visznek a lábaim, annyira lekötött a menekülés. Végül arra lettem figyelmes, hogy elfogytak a lépcsők, és én ott álltam a legfelső szinten, a tetőterasz ajtaja előtt. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, amikor megláttam a „Diákoknak belépni tilos!” feliratot, de ahogy jobban belegondoltam, hogy milyen szörny van a sarkamban, már nem érdekelt. Lenyomtam a kilincset, és kitárva az ajtót, kiléptem a tetőre. Arcomat egyből megcsapta egy friss fuvallat, mire mélyet sóhajtottam, és éreztem, hogy a feszültségem nagy része elszáll. Becsuktam magam mögött az ajtót, és csak ekkor esett le, hogy nyitva találtam. Furcsa, ha egyszer tilos ide a belépés, miért nem zárják be, és adnak csak az illetékeseknek kulcsot hozzá? De nem zavartattam magamat tovább, a védőrácshoz sétáltam, hátamat neki támasztottam, italomat pedig leraktam a mellettem lévő szellőző fedelére. Már félig megettem a tonhalas szendvicsemet, amikor pillantásom a tengeri specialitásokból készült valamire esett. Úgy döntöttem, inkább kihagyom ezt az egzotikus csodát, és megpróbálom lepasszolni valakinek. Nem akartam, hogy a maradék étvágyam is elmenjen, miután megkóstoltam.

Evés közben félpercenként pillantottam a telefonom kijelzőjére, hogy ellenőrizzem a még hátra maradt időmet az ebédszünetből. Nem szeretem elsietni az étkezéseket – főleg, hogyha a mai napon ez még csak az első -, ezért lassan és alaposan megrágtam minden falatot, kiélvezve az ízeket. Végül egy nagy hajtásra kiittam a narancslevem, és egy szemetes után kezdtem el kutatni. Találtam is egyet, közvetlenül a mellettem lévő szellőzőcsőnél. Közelebb lépve azonban úgy éreztem, mintha megváltozna lábaim alatt a padló anyaga. Fintorogva álltam odébb, amikor észre vettem a cigi csikk hegyeket, amiken eddig tapostam.

- Ki volt ez a tahó? – morogtam oda ingerülten, és közben igyekeztem megszabadulni a cipőmre tapadt daraboktól.

Elegem van ebből a napból! Már csak az hiányzik, hogy a cipőmre ragadt csikkekkel sétáljak haza. Azt tuti nem úszom meg egy fél órás fejmosás nélkül… Mintha képes lennék elszívni ezt a mérget. Aki ezeket kivégezte, nem adok neki többet 10 évnél, és tüdőrákban fogja kilehelni a lelkét.

Miután kellően kifortyogtam magam, és magamhoz vettem az elajándékozásra ítélt gasztronómiai csodát, elindultam az utolsó órámra. Már nagyon kíváncsi voltam az osztályfőnökömre, és igencsak erőteljesen rimánkodtam, hogy kedves, szadista hajlamokkal generációk óta nem rendelkező egyén legyen. Gondoltam a hátra lévő öt percemben körülnézek a 3. emeleten, hogy ne csak a hátsó lépcsősort ismerjem az egész épületből. Tisztában voltam vele, hogy ennek az iskolának se sokkal másabb a felépítése, mint az előzőmé, hiszen ezeknek az épületeknek a nagy része szabvány tervrajzok alapján készült, de én mégis kíváncsi voltam arra a kicsi egyediségére. Amint kifordultam a folyosóra, észre vettem, hogy szokatlanul nagy a csend. Mi a…?

- Áh, Kurosaki-san~ Micsoda öröm az élők között látni téged! Ez fura, nem láttam kiírva a tanáriban, hogy Grimmjow-sensei beteget jelentett volna a mai napra…

Megpördültem a tengelyem körül, és egyből meg is pillantottam a felém közeledő Urahara-sant.

- Már megint maga…? Most igazán nincs kedvem erről beszélni, nincs jobb dolga, mint engem szekálni? – morogtam oda ingerülten, azzal indultam volna tovább, de a szavai megállítottak.

- Oya, kár, pedig akkor megemlítettem volna, hogy 1 perc múlva becsöngetnek.

- Tessék?! – azonnal előkaptam az órámat, és ellenőriztem az időt. – Miről beszél, még mindig van négy percem!

Urahara-san arcán megjelent az a számomra már túl jól ismert szórakozott vigyor.

- Oh, hát nem említette neked az osztályfőnököd? Nálunk az utolsó óra 5 perccel hamarabb kezdődik, de ugyan ennyivel hamarabb mehettek is haza.

- Mi van?! – fakadtam ki, és vissza kellett fognom magam, nehogy ráordítsak, hogy honnan kéne ezt tudnom, amikor csak most lesz az első osztályfőnöki órám?!

- Én a helyedben elkezdenék futni, Kurosaki-san – mondta, azzal előkapott a kabátja belső zsebéből egy fekete távirányítót, rajta egy nagy piros gombbal.

- Az meg… – kezdtem volna kérdésem, de mikor megnyomta, és meghallottam az egész iskolát bezengő csengők hangját, már megkaptam rá a választ. A francba…

Egyből futásnak eredtem a főlépcsősor felé, s mérgemben összeszorítottam az állkapcsomat, hogy ne szóljak vissza neki. Most sokkal fontosabbnak éreztem, hogy még a csengő elhallgatása előtt beérjek a terembe. Azonban a sors most is közbe szólt, a mai napon már nem először. Már csak egy ajtónyira voltam a lépcsőtől, amikor az kinyílt előttem, és kilépett rajta valaki. Nem volt időm fékezni, csak futtában oldalra pördültem, hogy elkerüljem a frontális ütközést. A hárító mozdulatom közben észrevettem, hogy beúszik valami kék a látóterembe. Lelassult körülöttem a világ, ahogy még egyszer hátra fordultam, és egyenesen belenéztem egy zavarodott, kék szempárba. A nagy megrökönyödésem közepette még egy bocsánatot sem sikerült kinyögnöm, csak bámultam az előttem álló angoltanáromra, miközben a lendületem is vészesen fogyott. Végül imbolyogva megálltam, és pár tátogás után sikerült igen férfiasan megoldanom a helyzetet.

- Én… én csak… – motyogtam, és közben esetlenül a lépcsősor felé mutogattam, mire tanárom értetlenül felhúzta az egyik szemöldökét.

Kétségbeesetten harcoltam a nyakamon egyre feljebb kúszó pirosság ellen, de ezek a lesajnáló reakciók, amiket tanárom küldött felém, nem segítettek. Újabb próbálkozás.

- Én csak… n-nem tudtam… – makogtam tovább, és már megsemmisülten készültem arra, hogy a sorozatos késeseimet a fejemhez vágva kirúgat a suliból, amikor meglepetésemre csak fáradtan sóhajtott egyet, és masszírozni kezdte az orrnyergét.

- Neliel – szólalt meg végül halkan, azzal zsebre vágott kézzel felém fordult. – Az egyik kölyköd már megint hozza a formáját. Mi lenne, ha már az első napján felvilágosítanád azt a sötét agyát az órák menetéről? A végén azt fogja hinni, hogy ezen a helyen mindent leszarhat és akármit megtehet, amihez kedve szottyan.

Halkan szólalt meg, én mégis majdnem összerezzentem. Majdnem. Nem látszott rajta, hogy feldühítettem volna azzal, hogy pár másodperccel korábban kis híján nekimentem. Szemei pislogás nélkül mélyedtek az enyémbe, mintha ki akarta volna olvasni belőlük azt, amit szavakkal nem tudtam elmondani neki. A kissé balul elsült első közös óránk után azt vártam, hogy gúnyolódni kezd a helyzetemen, de azzal legalább tudtam volna mit kezdeni. Viszont ezzel a megfontolt, mégis fáradt tekintettel nem voltam képes. Mintha két különböző emberrel találkoztam volna. Nem tudom mennyi ideje bámultunk már egymásra, de úgy néz ki ő előbb megunta, mint én. Ezúttal már jóval emeltebb, és ismerősebb hangon szólalt meg.

- Oi, Nel, mit szerencsétlenkedsz? Tudtommal neked is órán kéne már lenned!

- Megyek már, megyek! – hallatszott ki egy ingerült női hang a szobából – És ne kiabálj a folyosón, óra van!

Meglepetésemre, erre mintha Grimmjow-sensei még jobban kiakadt volna. Hogy honnan vettem ezt a feltételezésemet? Nem is tudom, talán a homlokán hirtelen megjelenő, lüktető ér, vagy szimplán csak a vicsorgásba torzult arckifejezése adta az ötletet? Lehet, hogy mindkettő. Egy szó mint száz, angoltanárom kifakadt.

- Persze, hogyne, igazad van, csesztess még egy kicsit! Végül is nem ezt pofázom már neked vagy 5 perce, hogy rohadtul késésben vagyunk, ugye?!

- És ne káromkodj! – tette még hozzá megrovó hangon, majd kidugta a fejét a folyosóra, és szigorú pillantásokat küldött kollégája felé. – Még meghallja egy… egy diák! – a diák szónál hirtelen elkerekedtek a szemei, és az én irányomba kezdett el mutogatni.

A következő másodpercekben olyan sokkhatás ért, hogy szinte nem is tudatosult velem, mi is történik pontosan körülöttem. Grimmjow-sensei tenyerébe temette az arcát, feladva, hogy akár egy percre is kiérdemelje leendő osztályfőnököm figyelmét. De nem volt elég időm arra, hogy kellően megfigyeljem a reakcióját, ugyan is hirtelen rám vetette magát egy zöld hajzuhatag, és szorosan magához ölelt.

- Kyaaa, de kis helyes vagy! Biztos te vagy az új diák, Kurosaki Ichigo-kun ugye? – visította lelkesen közvetlenül a fülembe, de válaszolni már időt és lehetőséget sem adott.

Olyan erősen szorított magához, hogy már a levegővétellel is bajaim voltak, hát még miután felocsúdtam kezdeti döbbenetemből, és rájöttem, milyen pozícióba kerültem. Nel-sensei átkarolva a nyakamat húzott rá a mellkasára, a fejem pedig… Fogalmazzunk úgy, hogy sok srác lett volna a helyemben, hogy ilyen közeli ismeretségre tegyen szert az osztályfőnököm méretes dekoltázsával. Kétségbeesett csapkodásba kezdtem, és próbáltam elhúzódni a tanárnőtől, végül egy ingerült horkantás, és egy gúnyos hang kíséretében érkezett meg a segítség.

- Engedd már el azt a szerencsétlen kölyköt, Nel. Holnap produkálnia kéne valami kevésbé szánalmasat, de ha így folytatod, tuti hogy megfojtod. – itt egy elgondolkodtató hümmögést hallatott. – Hm, meggondoltam magam, csináld csak.

Erre még jobban elkezdtem hadonászni, csak hogy angoltanáromra vicsoroghassak, és így elküldhessem őt melegebb éghajlatra. Persze amint szabadultam a mellek fogságából, és megfordultam, már nem tűnt olyan jó ötletnek az előbbi indulat szülte gondolat. Eligazgattam gyűrött ingemet, majd nyugalmat erőltetve magamra, válaszoltam neki.

- Már sikerült beszereznem a tankönyvet.

Szinte már láttam is, ahogy bosszankodva megvillan a tekintete, azonban ennek pont az ellenkezője történt. Azaz idegesítő mosoly még mindig nem tűnt el az arcáról, sőt… kiszélesedett.

- Ki mondta, hogy abból fogok feleltetni? – vont kérdőre olyan tenyérbe mászóan kárörvendő hangon, hogy újból ingerem lett nekiesni.

Sajnos nem volt rá lehetőségem, mert Nel-sensei újból csapdába ejtett, de ezúttal szerencsére csak a karját csavarta körém, és kezdett el rángatni a folyosó másik irányába, ahol az én eredeti célom is volt, ez előtt a kis incidens előtt.

- Sietnünk kell, mert már tényleg elég nagy késésben vagyunk – magyarázta nekem futás közben, majd mikor elértük a lépcsőfordulót, szabályosan berántott maga után.

Az utolsó pillanatban még visszanéztem a tanári ajtaja felé, hogy csak azért is enyém legyen a végső gyilkos pillantás az angoltanárommal vívott párharcban, de már nem láttam senkit. Csak egy a helyére visszacsúszó ajtót.

***

- Kuro, mint fekete, Saki, mint hegyfok, Ichi, mint az egyetlen, és Go, mint védelmező. Kurosaki Ichigo vagyok, és a Karakura Gimnáziumból jöttem. Örvendek – hajoltam meg a rövid bemutatkozásom végén, majd miután Nel-sensei pár szóval elmagyarázta pontosan honnan is jöttem, és mindenki kibámulta magát a nevemet alkotó kanjikból, meg persze a hajam színéről, leültem a helyre, amit már az előző órán is „kibéreltem” magamnak. Most, hogy nem akartak krétát meg könyveket hozzám vágni, egész kellemes kis padnak bizonyult.

Az osztályfőnöki óra hamar, és kellemesen eltelt. A főtéma a közelgő osztálykirándulás volt. Fél füllel hallottam, hogy mintha valami tengerparti városok kiválasztása körül járna a szavazás, amit az osztályelnök, egy rövid fekete hajú, kissé alacsony lány vezényelt le. Ismerősnek tűnt, és amikor meghallottam, hogy valaki bekiabálja, „Kuchiki!”, egyből rájöttem honnan. Az irodalomtanár rokona lehet. Ha nem is vérszerinti – bár a közös családnevükből erre mertem következtetni -, de valamilyen kapcsolatnak lennie kellett kettejük között. Az aurájukból egyformán sugárzott a felsőbbrendűség, ugyan akkor a lány nem tűnt valami magabiztosnak és komoly természetűnek.

Amikor felharsant a csengő, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Alig akartam elhinni, hogy ez a hosszú nap véget ért. Minden vágyam volt, hogy kiszabaduljak ebből a bolondok házából, és hogy élve hazajussak. Pakolás közben kezembe akadt az időközben zsebre dugott szendvicscsoda. Fontolgatni kezdtem, kinek is adhatnám oda, amikor egy halk sikkantás riasztott meg a hátam mögül.

- Kurosaki-kun! Az csak nem Rangiku-san különleges egzotikus tengeri ízesítésű mesterműve? Ilyen korra már rendszerint mind elfogy, nagyon szerencsés vagy! – Hadarta áhítattal csillogó szemekkel, azonban a végére lelohadt a lelkesedése. – Már tegnap sem tudtam magamnak szerezni belőle…

- Ha ennyire szereted, nyugodtan a tied lehet – ajánlottam fel neki őszintén, magamban ujjongva, hogy találtam valakit, akire rásó— khm, akinek örömmel továbbadhatom ezt a valamit.

- Komolyan?! Biztos nem kéred? Kóstoltad már? Biztos nem, hogyha nekem akarod adni. Nem tudod, mit hagysz ki, Kurosaki-kun! – hadarta egy szuszra, de közben szemeit továbbra sem vette le a kezemben lévő szendvicsről. – Kifizetem neked, várj egy kicsit!

Nem is emlékszem, hogy láttam volna valakit ilyen energiával pörögni ezelőtt. Mire egyet pislogtam, Inoue máris az orrom alá dugott egy kupac aprót.

- Erre igazán nincs semmi szükség… – mosolyogtam rá zavartan, és még mielőtt tiltakozni kezdhetett volna, a kezébe nyomtam a szendvicset. – Edd csak meg nyugodtan. Fogadd köszönetképpen, amiért kisegítettél ma angol után.

- Oh… u-ugyan már Kurosaki-kun, nincs miért hálálkodnod. De azért… – felcsillant valami a szemében, majd magához ölelte szerzeményét – nagyon szépen köszönöm!

Majd miután túlestünk egy hajlongási szertartáson és még vagy ezer köszönömön, elindultunk a suli kijárata felé. Út közben ellátott még pár hasznos tanáccsal a holnapi feleltetéssel kapcsolatban, s én igyekeztem minden szavát mélyen elraktározni a szürkeállományomban. A kapunál aztán udvariasan búcsút intettünk a másiknak, és elváltunk, mert én az ellenkező irányban laktam.

Szembe fordultam az iskolával, és most, hogy már nem kellett rohannom, alaposabban szemügyre vettem kívülről is. A kapu mellett egy nagyobb táblán jól olvashatóan ez állt: Las Noches Gimnázium. Ahogy tekintetem végigvándorolt a főépületen, észrevettem, hogy még egy cégér található az egyik ablak alatt. Ilyen messziről nem tudtam tisztán kivenni mi áll rajta, de az igazat megvallva annyira nem is érdekelt. Éppen elkaptam volna a fejem, amikor valami mozgásra lettem figyelmes abból az irányból. Csak egy kis ideig tartott, de meg mertem volna esküdni rá, hogy odébb húzódott a függöny, majd egy futó pillanatig egy hideg szempárt is látni véltem. Valamiért kirázott a hideg. Nem tudom mi, illetve ki lehetett abban a helyiségben, de azt biztosan tudtam, hogy nem akarok még csak a közelébe se kerülni. Hevesen megráztam a fejem, majd táskámmal a vállamon, egyik kezemmel pedig mélyen a zsebembe nyúlva hátraarcot csináltam, és végleg elindultam hazafelé. Pár lépés után értetlenül megtorpantam, majd egy papír fecnit húztam ki a zsebemből. A „térkép”, amit még Urahara-san rajzolt nekem. A hátulján ott virított az iskola pszichológus száma, szinte éreztem, ahogy gúnyosan rám vigyorog, mondván, hogy: úgyis szükséged lesz még rám, őrizz csak meg!

- Komolyan kezdek becsavarodni, ha már egy telefonszámot is az ellenségemnek tekintek. Hhh… a holnapi nap után lehet, hogy tényleg hálás leszek Urahara-sannak ezért a figyelmességért – motyogtam félhangosan, azzal egy lemondó sóhajtás közepette begyűrtem a papírt a táskámba.

Meg mertem volna esküdni rá, hogy a számok még az utolsó pillanatban is kárörvendően vigyorogtak felém.

Folytatása Következik

Szerzői megjegyzés:
Ichi: Biztos akarom én ezt a következő fejezetet…?
Grimm: *mindeközben közömbös fejjel lapozgatja a Közgazdaságtan Kezdőknek Angolul című szakkönyvet*
Ichi: Ömm… Sensei…?
Grimm: *unottan felpillantott* Mond, kölyök.
Ichi: Direkt szívat, mi?
Grimm: Erre egyedül jöttél rá?
Ichi: *szemöldökrángás*
Grimm: Egyéb értelmes megjegyzés?
Ichi: Csak annyit tennék még hozzá, hogy a házi rend szerint nem feleltethet, amíg…
Grimm: Szarok rá! *azzal a lendülettel szét is tépi a házirendet*
Ichi: *csepp*

Egyéb szerzői komment:
Yami Nita & arisa4: Tehát, most, hogy ismertek az alapszabályok, innentől nincs megállás! XD
Pár szót intézve hozzátok:
- Először is köszönjük, hogy a prológus olvasottsága már bőven meghaladta a 615 főt! Ez egy GrimmIchi ficben kulcsfontosságú XD Köszönjük Nektek! *Ris hajlong egy sort, Nita csak biccent egyet -> a kis bunkó xD*

Egyéb szerzői komment (arisa4 verzió):
Na ez a nap is eljött, végre büszkén prezentálom nektek itt is a Teacher Complex 1. fejezetét, yaaay~^^ I-igen tudom, hogy Kisses meg Until the Day I Die-t ígértem nektek, de ezzel lettünk kész előbb^^” Remélem azért örömmel fogadjátok ezt a frissítésem is, és hogy még nem feledkeztetek meg teljes mértékben rólam. Igyekszem majd gyakrabban frissíteni, közeleg a GrimmIchi nap (06.15.) meg Ichi szülinapja is (07.15 oh fuck h mé nem születtél egy hónappal korábban XD), ezekre az alkalmakra mindenképpen tervbe van véve frissítés^^.

Na pár szó még erről a fejezetről. Amint az mindenkinek feltűnt, egy kicsit visszaugrottunk az időben Ichigo legelső iskolai napjára, hogy a legelső találkozásuktól kezdve mutathassuk be nektek a kapcsolatukat. Ahogy halad a történet, el fogjuk érni a prológus idejét is, (remélhetőleg észrevehető lesz majd) és majd túl is lépjük azt. A ficben jelenleg május környékén járunk, ezt azért fontos tudni, lentebb kiderül majd, hogy miért. Amit még érdemes megemlítenem ezzel a fejezettel kapcsolatban, az a japános légkör, ami belengi az egészet. Nem véletlenül. Próbáltunk minél reálisabb képet alkotni a JAPÁN manga/anime világáról, és ezáltal a japán iskolarendszerről is. Aki jártas anime körökben, ismert lehet számára a fic végén lejátszódó jelenet, de akik esetleg még nem találkoztak ilyesmivel, írnék egy rövid ismertetőt az ottani iskolai szokásokról. A legnagyobb különbség a magyar és a japán iskolarendszer között (azonkívül h magasan jobb mint a miénk XD), hogy a tanévkezdés az Áprilisban kezdődik, a nyári szünet az 6 hetes, július végétől augusztus végéig tart, ekkor vannak az első nagy vizsgák a diákok számára. Japánban nem félévekre osztják a tanévet, hanem harmadokra, és minden ilyen harmadot egy vizsga zár le. Minden új évharmad kezdetekor új osztályokat állítanak fel. Ennek megvannak az előnyei és hátrányai is. Pl előny, hogy így megtanulnak a diákok csapatmunkában dolgozni, igen rövid időn belül, vagy ha a jelenlegi osztályod kitaszított, az új osztályba kerülve lehetőséged van helyrehoznod ezt a hibád, és új barátokat találni. Ez japánban elég gyakori probléma sajnos, ezért is ott a legmagasabb a tinédzserkorúak körében elkövetett öngyilkosság. Na de ne térjünk el a tárgytól, csak példáka hoztam a gyakori osztálycserékre XD Ebben a történetben is az eredeti rendszert fogjuk követni, de persze ettől függetlenül a tanárok nem fognak megváltozni. Amit még mindenképp le szerettem volna írni, az Ichigo bemutatkozása.Év elején minden diák feláll óra elején és egyesével bemutatkozik a többieknek. Ichigo esete azért volt más, mert ő nem sulikezdéskor került át az iskolába. Ilyenkor az új diák kiáll az osztály elé, felírja a táblára a nevét tartalmazó kanjikat (japán fogalomírás), és röviden bemutatkozik. Az ebédszünettel kapcsolatban meg csak annyit, hogy náluk nincsen menza, mert ők az otthonról hozott, úgynevezett bentou-t eszik meg ebédre. Ez egy uzsonnás doboz, tele mindenféle finomsággal, amit az ember édesanyja készít reggelente. Akiknek valamilyen oknál fogva nem készítenek bentou-t, ők a büfében vásárolhatnak.

Ennyi lenne hát az iskolarendszerről szánt “rövid” bemutatóm^^” Majd ahogy haladunk a történettel, és előkerülnek új dolgok, lehet még bővíteni fogom. Mindenesetre nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki figyelemmel kíséri a történetünket, azoknak meg még inkább, akik veszik a fáradtságot, hogy kommentelnek is nekünk. Egy ilyen hosszú fejezet után igencsak jól esne pár visszajelzés, első sorban arra vagyunk kíváncsiak, hogy eddig a fic világa hogy tetszik nektek? Ez az első AU történetünk, így mindenféle kritikát szívesen fogadunk^^ További kellemes böngészést kívánok nektek, és kitartás a közelgő nyári szünetig!

Ris/arisa4

Cím:

A történet alapötlete egy szerepjátékra épül, és úgy gondoltuk, hogy ezt meg kéne osztanunk Veletek is. Ebből ki lehetett találni, hogy a story erősen AU (Alternative Universe), azon belül tabu témát, a tanár-diák viszonyt feszegeti… Ha ezek után elég bátornak érzed magad és hülyének…*arisa4 jó erősen fejbe vágja Yami Nitát* tehát… és elég perverz is vagy *arisa4 helyeslően bólogat* akkor jó olvasást kívánunk.

A történet borítója:
(teljes mérethez katt a képre)

Teacher Complex
Prológus

Az ajtónak csapódó hátam csattanása szinte fülsiketítő visszhangot vert a kihalt folyosó falain. Szorosan összezártam a szemeimet, s makacsságom még akkor is kitartott, mikor egy erős kéz markolta meg ingem elejét, és felfelé húzva próbált kényszeríteni, hogy nézzek rá. De nem mertem kinyitni a szemem, egyszerűen féltem, hogy ha ilyen közelről találkozik a tekintetünk, megtörik az a kis ellenállásom is.

- Kapsz tőlem három másodpercet, hogy kinyisd a szemed, és regélni kezdj kölyök, mert kezd kurvára elegem lenni! Mondd csak, miért van az, hogy az órámon szinte be nem áll a szád, de most, mikor egy ilyen kibaszottul egyszerű kérdést tettem fel, hirtelen némasági fogadalmat esküdtél? Utoljára kérdezem. Miért. Kerülsz. Engem.

A fenyegető szavak megtették a hatásukat, és habozva ugyan, de végül ránéztem. Egész belsőm beleremegett, ahogy kék íriszét az enyémbe mélyesztette. Láttam a tekintetében a lángoló dühöt, amire máskor, és más helyzetben kitörő kárörömmel válaszoltam volna, de most valahogy nem ment. Nyeltem egy nagyot, és félrekaptam a fejem.

- Nézze, Grimmjow-sensei, mondtam már, hogy semmi bajom. Befejeztem a dolgozatok rám eső részének javítását, szeretnék hazamenni. Engedjen el… menni – a végén akaratlanul is belepirultam szavaim kétértelműségébe, és még jobban igyekeztem másfelé nézni.

Az ezután ránk ereszkedő csönd szinte fülsüketítő volt. Fullasztó. Még levegőt is alig mertem venni. Tudtam, hogy nem fog egykönnyen elereszteni, mégis titkon reménykedtem benne. Ám mikor meghallottam azt a rekedtes, kissé kárörvendő kuncogást közvetlen a fülem mellett, tudtam; elvesztem.

- Értem, tehát úgy gondolod, nincs több dolgod ma már itt, ugye? – kezdte lassan, és én még mindig nem mertem ránézni. Csupán annyit vettem észre, hogy lélegzetvételem felgyorsult és tenyerem is izzadni kezdett. De nem értettem… mitől félek ennyire? – Kurosaki, tudom jól, hogy szereted olykor kéretni magad, de ez most rohadtul nem a megfelelő pillanat. Mi lenne, ha nem játszanád itt a beszari sunyi kisgyereket, és a szemembe mondanád, ha valami nem tetszik?

Kemény szavai hatására állkapcsom összeszorult és pillanatnyi habozás után végre kiszakadtam makacsságom gyűrűjéből, s dühös pillantással jutalmaztam. Ám mikor felé fordítottam fejemet, kissé hátrahőköltem. Alig volt tőlem pár centire, mire szívem a torkomba ugrott és ott kezdett el veszett mód kalapálni. És az az idióta, önelégült mosoly már megint ott feszült a száján. Éreztem, hogy felmegy bennem a pumpa.

- Komolyan nem értem, mi a fenéről beszél, sensei. De ha azt akarja, hogy ismételjem magam, hát rendben. Nincs. Semmi. Bajom! Nem kerülöm magát, de ha a hatalmas egójában csorba esett amiatt, hogy egy ideje másra is koncentrálok mint a… – éreztem, hogy őrült pír kúszik fel az arcomra, és ezt ő is észrevette, mert ajkai még szélesebb vigyorba húzódtak. Próbáltam menteni a menthetőt. – De mi a fenéért is magyarázkodok, egyszerűe—

Nem tudtam befejezni a mondatom, mert szavaimnak egy másik, forró száj szabott gátat, ami beburkolta a sajátomat, leomlasztva azt a nagy nehezen, mégis gyatrán felépített ellenállásomat. Éreztem, hogy akaratlanul is, de egy halk nyöszörgés szalad ki ajkaimon, mire egy halk morranással válaszolt. A csók nem tartott sokáig, de fullasztó volt és mélyre ható. Elég fullasztó ahhoz, hogy ne tudjak kellően tiltakozni ellene.

- Hallgass el, kölyök. Kuss legyen. – suttogta aztán rekedten a fülembe, majd még mielőtt bármit is reagálhattam volna, az ingemnél fogva nagyot rántott rajtam, és behúzott maga után a tanterembe.
A következő pillanatban a hátam ezúttal az asztal kemény lapjának csapódott, mire halkan felszisszentem a fájdalomtól, és erősen megragadtam a felsőmet markoló kezét, próbálva lefejteni magamról. De túlságosan maga alá szorított… és éreztem, hogy az az átható tekintet magam felett nem enged ésszerűen gondolkodni. Csak gyatra hangfoszlányokra futotta az erőmből, de azokat konokul a fejéhez vágtam.

- A-azonnal eresszen el, maga vadállat! Mi a francot kell még mondanom ahhoz, hogy felfogja…? – éreztem, hogy elcsuklik a végére hangom, majd hangosan felziháltam, mikor egy forró tenyér simogatott végig a combomon egészen a hátsómig, amibe végül erőteljesen belemarkolt, és közelebb húzott magához.

- Kellőképpen felfogtam, Kurosaki, de úgy látszik, a te agyadhoz nem jutott el az, amit én mondtam – hajolt közelebb hozzám, épp annyira, hogy lehelete teljesen libabőrössé tett, és én beleszédültem a közelségébe. – Pofa. Be.

Reszketegen eresztettem ki az eddig benntartott levegőmet, majd ahogy újra azokat a forró ajkakat éreztem, ezúttal a nyakam mentén szánkázni, ismét egy hangosabb nyögés tört fel belőlem. Újabb erőtlen kísérletet tettem arra, hogy lefejtsem magamról tanárom kezét, de ezúttal egy a combjaim közé befészkelő térd vetett véget lázadozásomnak. És ahogy megmozdította lábát, nem tudtam megállni, hogy hangosan ne ziháljak fel. Szinte éreztem, ahogy ajkai a nyakam mentén önelégült mosolyra húzódnak, hiszen az előbbi mozdulatával tisztán érezhette, már a puszta csókjai felszították a vágyamat.

- Hahhn… akurvaéletbe – nyöszörögtem halkan, és hogy elrejtsem tehetetlenségemben lángvörösre gyúlt arcomat, remegő alkaromat szemeimre szorítottam.
Ekkor már tisztán hallottam a kuncogást, de ijedtségemre olyan közelről, hogy Grimmjow lehelete megcsiklandozta a fülemet. Ez az apró inger sajnos nem segített az egyre csak duzzadó merevedésemen sem, amin egy körkörösen mozgó térd kitartóan tovább dolgozott.

- Fogadok, hogy ebben az öt napban annyira lefoglalt az, hogy elkerülj engem, hogy kiverni is elfelejtetted magadnak. Alig várom, hogy megtudjam, mennyire vagy érzékenyebb a szokásosnál, perverz kölyök – suttogta a fülembe, majd egyik kezével szabályosan leszaggatta ingemről a gombokat, s így már akadálytalanul érinthette felhevült bőrömet.

Egész testem összerándult alatta, mikor ujjai közé csípte egyik mellbimbómat, és durván izgatni kezdte. Ajkaimba haraptam, hogy elfojtsak valamennyit feltörni készülő nyögéseimből, de ez nem bizonyult jó taktikának. Talán egyszerűbb lett volna a tanárom vállát görcsösen markoló kezembe mélyeszteni a fogaimat, viszont akkor már nem volt annyi vér az agyamban, hogy megfelelően tudjak gondolkodni. A teljes rövidzárlat akkor sújtott le rám, mikor hideg ujjak erőszakosan becsúsztak farmerom alá, hogy alsónadrágomon keresztül mérjék fel a helyzetet.

Elhúzta az eddig szorgosan ténykedő térdét, hogy kezének még több helye legyen felfedezni tűzben égő ölem. Felkiáltottam, ahogy erősen rám markolt, és így kihasználva leengedett védelmem, egész testével a padhoz szorított, majd lehámozta arcomról a karomat, és durván megcsókolt. Ezúttal visszafogottság nélkül nyögtem fel, ahogy nyelve utat tört magának, és kíméletlenül támadni kezdett, mintha így akarná kiszívni a tüdőmben rekedt maradék levegőt is.

- Seh… sensei… – nyögtem fel elhalóan, és ezúttal habozás nélkül túrtam bele a kék hajkoronába, és húztam még közelebb magamhoz.
Éreztem, hogy ő is szaggatottabban veszi a levegőt, és mikor kezeit újra ágyékom területére küldte, és térdemig lerántotta a farmerem – amit az alsóm rövid úton követett -, türelmetlensége is nyilvánvalóvá vált. A gondolatra, hogy ilyen veszettül kíván engem, kétszeresére gyorsult a szívverésem, és csak még jobban beleszédültem a vágyba.

Szinte teljesen el is felejtettem, hogy miért is tiltakoztam ennyire. Hogy miért is kerültem őt napokon keresztül. Ám ezt akkor is féltem beismerni, nemcsak neki, de még magamnak is. Viszont ahogy azok az erős ujjak szorosan átfogták szabaddá vált hosszam tövét, éreztem, hogy az utolsó ép gondolataim is úgy tűnnek el elmémből, mint víz a szitából. Ahogy rám szorított, egy hangos nyöszörgés következtében én is rántottam egy nagyot a még mindig görcsösen markolt tincseken, jelezvén egyre növekvő türelmetlenségemet. Ugyanis többet akartam ebből az érzésből. Többet akartam az érintéséből.

Természetesen észrevette a viselkedésemen végbemenő változásokat, és egy rekedtesen mély kuncogás szaladt ki ajkai közül, amikkel még mindig a fülem mentén szánkázott. Minden egyes porcikám beleborzongott ebbe a hangba.
- Jól sejtettem, hogy már te se bírtad a nélkülözésemet, heh. Akár ettől a pár érintéstől is el tudnál menni, Kurosaki. Pedig még szinte nem is csináltam veled semmit… – Mindeközben ütemesen megindította markát rajtam, mire reményvesztetten felnyöszörögtem. – Még.

A szó szoros értelmében beleszédültem ebbe az aprócska kis szóba, bár inkább abba, ahogy vágytól fűtött, kiéhezett hangján ejtette ki. Nem bírtam elviselni, csípőmmel automatikusan belehullámoztam az érintésébe, és még jobban magamra rántottam őt.
Egyre gyorsabban dolgozott megkínzott merevedésemen és én egyre többször nyögtem, sóhajtottam a nevét egyenest a kék fürtök közé fúrva arcomat. Igaza volt, úgy éreztem, már ennyitől képes lennék elélvezni… de nem így akartam. És éreztem, hogy ő sem így akar eljuttatni a csúcsra. Hallottam egyre sűrűsödő morranásain és növekvő lélegzetvételein.

A következő pillanatban ujjai lejjebb csusszantak hosszam tövéről, egészen lefelé az alsóbb régióim felé. Mikor megéreztem, hogy ujjaival a bejáratomat ingerli, hátravetve fejemet helyeslően felnyögtem. Szinte azt a cseszettül önelégült kuncogását is alig hallottam, és mielőtt bármit is reagáltam volna rá, rögtön két ujjával belém hatolt, s tétovázás nélkül kezdte azokat mozgatni bennem. Ekkor veszítettem el teljesen az eszemet.

Egyrészt, mert végre magamban érezhettem őt, és minden pillanatban azt az érzékeny pontomat ingerelte a testemben, másrészt mert dühös voltam, amiért még mindig csak ennyit kapok. Alig észleltem azt is, mikor teljesen megfosztott nadrágomtól, hogy még jobban odaférkőzhessen hozzám. Forró ajkai keresztülsuhantak a nyakam ívén, lélegzete borzolta a bőrömet, teste minden egyes centiméterével hozzám simult… én meg egyre csak mozogtam azokra a fürgén dolgozó ujjakra. Ám ahelyett, hogy tovább lépett volna, inkább abbahagyta a munkát én meg felemelve fejem ingerülten felmordultam.

- Nem tetszik, heh? Igazán érdekelne, hogy mi jár a fejedben, kölyök. Nem akarod megosztani velem, hm? – ujjai közé fogta államat és kényszerítette, hogy nézzek rá. Bennem meg egyre csak forrt a düh, mindenem remegett az elfojtott indulatoktól, s a megfosztott élvezet hiányától.
- Foh… fogd be, és… folytasd már! – sziszegtem a képébe, teljesen megfeledkezve arról, hogy voltaképpen a tanárommal beszélek. És ezt csak akkor kezdtem bánni, mikor egy erős kéz markolt durván a hajamba, és ő élesen az ajkaim közé harapva morogta.

- Türelmetlen, eh? Megértem, Kurosaki. De a te kibaszott hibádból tartasz itt, ahol. A tiszteletet meg a helyedben megtartanám, mert különben mást is kapsz egy kiadós kefélésen kívül.
Ám szavai nem rendítettek meg. Inkább felébresztette az egy időre elfeledett szájalós felemet, és egy pimasz mosoly terült szét ajkaimon. Teljesen elvakított az agyamat elborító vörös köd.
- Eh…ehel sem hiszed, hogy… mennyire vágyom rá.

És ennyi kellett. Azon kaptam magam, hogy az eddig belém mártott ujjak eltűntek a helyükről, és ő pár durva mozdulat következtében megszabadította magát alsójától. Valahol hálás voltam azért, hogy nem nekem kellett leszaggatnom róla, ugyanis egyedül annyira voltam képes, hogy egyre csak szorítottam magamhoz, majd mikor megéreztem, hogy merevedése a bejáratomhoz feszül, kétségbeesetten fontam át lábaimmal a derekát, s a következő pillanatban pedig magamban érezhettem tanárom teljes hosszát.

- Haaaahnn! – kiáltottam fel hangosan, ahogy egyből hevesen mozogni kezdett, nem hagyva időt arra, hogy szokjam a helyzetet.
A hirtelen jött fájdalom helyét azonnal átvette az észvesztő gyönyör, mire jólesően felnyögtem alatta. Ezzel akartam a tudtára adni, hogy mennyire helyeslem a tettét, és hogy még gyorsabb iramra késztessem, csípőm hullámzását is igyekeztem az ő lökéseihez igazítani. Nem tudom, hányadik lökése érte el, hogy szinte sikoltsam a nevét, de ahogy megtalálta bennem legérzékenyebb pontomat, tudtam, még egy mozdulat, és el fogok élvezni.

Görcsösen kapaszkodtam vállaiba, egyik kezemmel újra a hajába túrtam, majd zihálva ajkaira tapadtam. Úgy éreztem, ha nem csókolhatom meg, belehalok annak az égetően mocskos szájnak a hiányába. A következő mozdulatára azonban egész testemmel belerándultam, és elválva ajkaitól, tanárom nevét kiáltva adtam meg magam a napok óta hanyagolt, és hiányolt érzésnek. Csupán csak annyi volt az egész, hogy lüktető merevedésemre kulcsolta ujjait, még meg se mozdította őket, én már is elmentem. A puszta érintésétől élveztem el, s az egész mellkasomat és Grimmjow kezét is beterítette eme tettem bizonyítéka.

Veszett pírban úszó arcomat igyekeztem a vállgödrébe rejteni, de rejtőzködésem alaptalannak bizonyult. A lökések nem maradtak abba, sőt még fokozta is az iramot. Csak vágytól rekedt, önelégült kuncogása árulta el, hogy nem hagyták figyelmen kívül a tetteim.
- Hehh… na látod, kölyök? Legközelebb majd… kétszer is meggondolod, mielőtt… kerülni kezdesz engem – suttogta a fülemre hajolva, azzal a még mindig kemény férfiasságomon nyugvó kezét megmozdította rajtam.

Pusztán egy megadó nyöszörgésre voltam képes, ahogy éreztem magamban újjáéledni a szenvedélyt. Vagy az előbbi kis pislákolása nem volt elég ahhoz, hogy végleg kihunyjon? Nem értettem. Minden erőmmel védekeztem ez ellen a furcsa érzés ellen. Próbáltam elkerülni, hogy ne szembesüljek vele. Ezzel a mérhetetlen vággyal, ami a hatalmába kerít minden alkalommal, mikor velem van. Egyszerűen… nem engedhettem ennek az őrületnek.

Hova jutottunk? És meddig fogunk menni? Ettől próbáltam mentesülni de úgy látszik… őt ezt hidegen hagyja. Tényleg élvezi nézni a szenvedéseimet, ahogy napról napra egyre könnyebben hódolok be neki, és az érzéseknek, amik minden együttlétünkkor elárasztanak. Valahogy mindig a legmegfelelőbb eszközökkel tudta elérni, hogy átadjam magam a vágy hatalmának, ami lassacskán elvakít. De most, itt fekve alatta ez így hirtelen… Nem érdekelt.

Éreztem egyre gyorsuló lélegzetvételét a fülemben, birtokló karjait a testem köré fonódni, és nekem csak az járt a fejemben, mennyire jó, mennyire élvezem ezt a melegséget, biztonságot nyújtó érzést. Újra feltettem magamban azokat a kérdéseket, amik miatt napokig kerültem őt, s melyekre még most is ízlelgettem félkész válaszaimat.
Hogyan jutottunk idáig? Nem tudom.
Hova fogunk jutni? Bárcsak tudnám.
Honnan indultunk? A végletektől.
Mikor kezdődött el ez az egész őrület? A kezdetektől.

Prológus ~ vége

Szerzői megjegyzés:

arisa4: Hű te, ahhoz képest miből indult ez az egész…
Yami Nita: Na ja, még élénken él bennem az a bizonyos éjszaka…
*pár napja Yami Nita és arisa4 rezidenciáján, MSN-es kapcsolat aktív*
Yami Nita: Te, nem is emlékeztem, hogy van ilyen! A 118. rész végén az előzetes alatt, Grimmjow beszél, hogy ez itt Grimmjow-sensei magánórája, és hogy minden arrancarhoz tartozik egy szám, mint például a seis vagy a trece. A seis hatost, a trece meg tizenhármat jelent. Grimmjow: „JEGYZETELJÉTEK LE, MERT BENNE LESZ A DOLGOZATBAN!!!” Erre Ichi megszólal, hogy sensei, a tizenötöt hogyan kell mondani?
arisa4: Ez de lol, akkor hát adjon nekem magánórákat sensei~
Yami Nita: Akarod tudni, hogy mi a 15 spanyolul, heh? Beléd verjem?
arisa4: Jó lenne, nem szeretnék egyest kapni a holnapi dolgozatra.
*a beszélgetés további része cenzúra áldozata lett, hogyha kíváncsi vagy, hogy is zajlottak a továbbiak, csak kövesd tovább az eseményeket*

Szerzői megjegyzés 2:
Az igazat megvallva, ez nem egy mai fic, a prológus már júniusban felkerült afs-re, és mivel közös írás, csak most jutottam el oda, hogy itt is publikáljam. Kérlek, ha véleményt írtok, vegyétek figyelembe, hogy közös munka, és nem csak én dolgoztam vele, köszönjük^^
Oh, és egyébként azért is raktam fel így sietősen, mert a jövőhéten felkerül végre az 1. fejezet belőle, és azt már szeretném egyből ide itt is közzé tenni. De persze más ficeimen is dolgozom, azok is jönnek majd^^”

Köszönjük, hogy elolvastad!

Cím: Until the Day I Die
Írta: arisa4
Műfaj: Dráma/Romantikus
Fandom: Bleach
Párosítás: Grimmjow x Ichigo
Korhatár: NC-17
Tartalom: Ichigo kétségbeesetten igyekszik bizonyítani legnagyobb ellensége, Grimmjow szemében. Kezdetben nem érti, mi ez a furcsa kötődése hozzá, de amikor a háború alatt az espada rejtegetésére vetemedik, lassan ráébred mi hajtja, s hogy innen már nincs visszaút…
Figyelmeztetések: trágár beszéd, yaoi, lemon
Állapot: Folyamatban…

Ichigo születésnapja eredetileg 07.15.-én van, ezt a fejezetet ennek az alkalomnak szentelem^^
A képet Zsozs készítette nekem névnapom alkalmából, nagyon szépen köszönöm neki^^ (L)
Ha az eredeti képre is kíváncsi vagy, akkor katt rá.

2. fejezet

Felszisszentem, ahogy bal vállamat súrolta Pantera pengéje. Egy másodpercre abbahagytam a shunpo használatát, így jobban szemügyre tudtam venni sérülésemet. Vékony csíkban folydogált le felkaromon a vér, de a seb nem volt mély, megmaradok. Elszántan pördültem meg, és emeltem magasba zanpakutou-mat.

- Getsuga… Tenshou!

Támadásom meredek krátert vájt az Urahara Shouten alatti gyakorlóterem talaján, de célba ért. Legalábbis azt hittem, amíg Grimmjow egy hanyag suhintással ketté nem szelte, ezzel eltérítve a reiatsu nyalábot, hogy V alakban folytassa tovább pusztítását.

- Ne szórakozz velem, Kurosaki! Ilyen gyenge támadásokkal meg se tudsz karcolni!

Kicsit összerándultam a nevem hallatán.

Hol marad a shinigami? Ja, igaz is… csata közben néha megfeledkezik magáról, és így szólít. Vajon neki is feltűnt már?

- Akkor ehhez mit szólsz?! – üvöltöttem rá hevesen, és a következő pillanatban már a háta mögül készültem levágni a fejét.

Azonban az egész csak egy tompa puffanással végződött, ahogy Grimmjow a tenyerével felfogta az ütést. Arca rezzenéstelen maradt.

- Tch, puszta kézzel is elbánok így veled. Hívd elő a Bankai-od, Shinigami.

Shinigami…

- Ha Bankai-al harcolnék ellened, megölnélek, te idióta! – vicsorogtam rá, de az önelégültséget nem tudtam kiszűrni a hangomból – Különben is, te nem tudnád felvenni a Resurección alakodat, még nem gyógyultál fel teljesen. Urahara-san megmondta, amíg…

Az espada szemében felvillant a düh.

- Nincs szükségem a szánalmadra, se arra, hogy kioktass! Tisztában vagyok vele, mit mondott a kalapos fazon!

Hirtelen leeresztettem a kardomat.

- És el is fogadod, Grimmjow? A gondolatot, hogy ebben a háborúban semelyik oldalon sem látnak szívesen?

***

1 nappal korábban:

- A kilátások nem valami fényesek, Kurosaki-san. Attól tartok, azzal hogy Inoue-sant sikeresen visszahoztátok Hueco Mundóból, és gyakorlatilag elpusztítottátok az Espada felét, nem nyertük meg a háborút. Aizen továbbra is a Királyok Kulcsának elkészítésére törekszik, és a Vasto Lordékat kutatja. Szerencsére mindezidáig sikertelenül, de az idő ellenünk dolgozik.

A Shouten tulaja kortyolt egyet teájából, majd folytatta.

- Az se könnyíti meg a helyzetünket, hogy rajtad és Inoue-sanon kívül nincs más szemtanú, aki igazolhatná, hogy egy espada segítségével sikerült elmenekülnötök

- Szemtanú ide vagy oda, úgyse hinnének nekünk. Nem bízom Soul Society döntéseiben…

Ezalatt a Rukiával és Inouével szemben tanúsított igazságtalan bánásmódjukra gondoltam. Urahara-san is csak komoran bólintott. Azt olvastam ki a szeméből, hogy személyes tapasztalatai vannak Soul Society igazságtalan törvénykezésével kapcsolatban.

- Nem hiszem, hogy Soul Society legfontosabb feladata az lenne, hogy kézre kerítsen egy áruló espadát. Jobban lefoglalja most őket Karakura védelme. Így is egyenlőtlenek az erőviszonyok.

Meddig voltam kidőlve, lemaradtam valamiről?

- És a többiek…? Mielőtt eljöttünk volna Las Nochesből, tisztán éreztem több kapitány szintű reiatsu jelenlétét.

Grimmjow lenézően horkantott egyet mellettem, ezzel emlékeztetve arra a kis apróságra, hogy ő érzékelte őket legelőször. Basszus, muszáj mindent az orrom alá dörgölnie?! A reiatsu észlelése mindig is egy érzékeny pontom volt…

- Valóban – bólintott Urahara. – Közvetlenül az érkezésetek előtt küldték ki Las Noches-ba a 4, 6, 11, 12. osztag kapitányát és hadnagyát.

Soroltam magamban a neveket. Még jó, hogy nem futottam össze Kenpachival, biztos szét akart volna szedni bemelegítés képpen. Byakuya… Nagyon ajánlom neki, hogy Rukia után menjen. De nagy baj nem lehet, legalább gondoltak a sebesültekre, és kiküldték a 4. osztagot. Soul Society kicsit nőtt a szememben. Azonban úgy éreztem, hogy itt valami sántít.

- Ha előre eltervezték ezt a hirtelen közbeavatkozást… Miért nem jöttek velünk a kezdetektől fogva?

A kérdésem hallatán csend borult a szobára.

- Valószínűleg biztosra akartak menni. Yamamoto Genryuusai nem küldhette ki a kapitányok felét az ellenség főhadiszállására. De amikor bizonyossá vált az akciótok sikeressége, akkor már megkockáztathatott egy ilyen lépést – felelte halkan Urahara, és még jobban a szemébe húzta a kalapját – Véleményem szerint a főparancsnoknak nem volt érdeke Inoue-san megmentése, de nem akarta kihagyni az alkalmat, hogy lesújtson az áruló Aizenre.

Ökölbe szorítottam remegő kezeim, és próbáltam nem kettétörni az asztalt. Sajnos Grimmjow beszólása nem sokat segített a dolgokon.

- Shinigamik, jellemző… – mordult fel, majd megvonta a vállát. – Aizenre akármikor rátámadhattatok volna, szart volna az egészre úgy ahogy van.

- Te inkább fogd be a pofád, Grimmjow! Nem kérdeztem a véleményed! – vetettem oda neki idegesen, mire összeszűkültek égszínkék szemei, és egy halálos pillantást eresztett meg felém.

- Én viszont kíváncsi lennék rá, Kurosaki-san – intett csendre finoman, de szigorúan Urahara-san. – Ő egy Aizen seregéből való arrancar, sőt, tovább megyek, az Espada tagjaként a legmegbízhatóbb embereinek egyikének a tagja volt. Hálás lennék, ha elmagyaráznád nekünk Aizen Sousuke hozzáállását ehhez a háborúhoz.

Grimmjow halk, rekedtes nevetést hallatott.

- És nekem mi hasznom lenne ebből az egészből? Így is úgy is ki akarnak nyírni, nem számít, hogy kikotyogok-e pár apró kis titkot Aizenről, vagy sem.

Láttam Urahara-san szemein a beletörődést, miszerint ő soha sem fog tudni szót érteni ezzel a makacs, forrófejű, idióta, seggfej arrancarral. Úgy gondoltam, megpróbálom kézbe venni a dolgokat. Talán már kissé lehiggadtam az előbbiek után.

- Igazán együttműködhetnél velünk, azok után, hogy megmentettem a hálátlan seggedet!

Ajaj, úgy néz ki nem eléggé…

- Ide figyelj, Kurosaki! – rántott közel magához a shihakushoum nyakánál fogva. – Nem kértem, hogy ments meg, úgyhogy kurvára nem vagyok lekötelezve neked! A segítségemet kéred?! Leszarom, Soul Society bekaphatja, Aizen pedig dögöljön meg! – azzal ellökött magától.

Pár percig a megilletődéstől nem tudtam megszólalni. Majd lassan összeszedtem magam, és átgondolva a hallottakat, elmosolyodtam a magamban megfogalmazott, egyszerű válaszon.

- Soul Society valóban bekaphatja, és Aizen is megdögölhetne, ott, ahol van. De nem ők kérik a segítségedet, hanem én.

Egy ember, fejeztem be magamban a mondatot, és visszafojtott lélegzettel vártam, mit fog tenni. Bár még mindig dübörgött ereimben a vér. Mi az, hogy nem kérte, hogy mentsem meg, és nincs lekötelezve nekem?! J-jó… tényleg nem kérte a segítségem, és… igazából nem azért tettem, hogy tartozzon nekem ezért. Én csak… nem éreztem helyesnek otthagyni őt. Most komolyan, belehalna, hogyha kinyögne egy egyszerű köszönömöt?! Visszatartottam egy hümmögést. Mégis miken gondolkodom? Nincs nekem fontosabb dolgom annál, hogy az ő… makacsságán rágjam magam? De akkor… miért érzem ezt a kellemetlen nyomást a mellkasomban?

- Aizent jelenleg csak a Királyok Kulcsának megszerzése érdekli. Az Espada korlátlan hatalmat élvez Las Noches területén belül. De ez nem számít, mivel az egészet csak a látszat kedvéért hozta létre – itt kicsit jobban elsötétült a tekintete. – Az a shinigami… nagyon erős. Nincs szüksége nála gyengébb arrancarokra. Ezt velünk is közölte már a legelején. Nem avatkozik közbe, ha belső viszályokra használjuk az erőnket. Így több exespada is halott. Ebből következik, hogy a mostani helyzetben is csak eldobható bábukként tekint rájuk. Soul Society nem hogy csapást mért volna ezzel az akcióval Las Nochesra, de még Aizennek is szereztek pár derűs percet.

Gyakrabban kéne káromkodnom. Ha ezzel ilyenekre vagyok képes, mint például szóra bírni egy makacs, önfejű espadát, akkor teljesen megéri. A sok információ után nem nagyon tudtam szóhoz jutni. Kezdésként jó lenne, ha el tudnék siklani afölött, ahogy Aizent jellemezte. Elvégre nem ezért ülünk itt. De a fenébe is, semmi más nem jut az eszembe, mint még egy jó nagy adag káromkodás, amivel azt az árulót jellemezhetném. És mondanom sem kell, hogy az erős szó kivételével szinte minden szerepelne benne.

Szerencsére Urahara-san hamarabb megtalálta a megfelelő szavakat.

- Sejtettem, hogy nem érzi majd nagy veszteségnek. Ezért is javasoltam a főkapitánynak, hogy miután felmérték a terepet és kihozták onnan Kuchiki-sant és a többieket, térjenek vissza Soul Society-be. Kurotsuchi Mayurinak a birtokában van egy szerkezet, amivel gargantát nyithat a többiek számára. Ha számításaim helyesek, hamarosan meg kell érkezniük Inoue-sanhoz. Sado-kun és Ishida-san sebesüléseinek begyógyítását mindenképpen ő akarta vállalni, ezért csak onnan mennek tovább Soul Society-be, hogy elássák a többi sebesültet.

Döbbenetem még tovább fokozódott. El kellett ismernem, hogy Urahara-san roppant felkészült volt. Grimmjow-t azonban úgy tűnt hidegen hagyja a dolog. Csak csendben ült, és mélyen a gondolataiba mélyedt.

- Mi lesz most, Urahara-san? – tettem fel azt a kérdést, ami mindannyiunkat a legjobban foglalkoztatta.

A shouten tulajdonosa kiitta a maradék teáját, majd pár másodpercig latolgatta, hogyan fejezze ki magát.

- Az igazat akarom hallani.

Tisztában voltam a helyzet súlyosságával, nem körmönfont válaszokra voltam kíváncsi.

- Rendben van, őszinte leszek, Kurosaki-san – jelentette ki komoly hangon, majd levette a kalapját, és zavartan babrálni kezdett vele. Kicsit meghökkentett a látvány. Majdnem… tanácstalannak látszott. – Nem igazán tudom, mi lenne a leghelyesebb megoldás. Inoue-san nem fog beszélni, és én is hajlandó vagyok bizonyos mértékű kompromisszumkora, de… Ideiglenes menedéken kívül nem tudok többet nyújtani. Azt persze nem tilthatom meg, hogy visszamenj a családodhoz, de nem javaslom. A fizikai kondíciód még messze nem a régi, ráadásul felléphet némi nemkívánatos mellékhatás az… egészségügyi állapotodban.

Láttam, hogy próbálta óvatosan kifejezni magát Grimmjow jelenlétében, én azonban csak hanyagul vállat vontam.

- Grimmjow tud a hollow erőmről.

Az említett erre egy pillanat erejéig rám nézett, majd rezzenéstelen arccal visszamerült a gondolataiba.

- Értem. – A tekintete kicsit hosszabban elidőzött köztem és az espada között, de végül folytatta. – Hueco Mundóban még Soul Society-nél is magasabb arányban van reiastu a légtérben. Biztos te is észre vetted, hogy hirtelen könnyebben tudtad használni a hollow erődet.

Itt összeráncoltam a szemöldököm. Az igaz, hogy szinte folyamatosan fenn tudtam tartani a kapcsolatot, de hogy ez mind az idegen reiatsunak legyen köszönhető?

- Ezt… nem igazán értem, Urahara-san.

- A benned lévő hollow megerősödött, mivel gyakorlatilag megsétáltattad a természetes élőhelyén, idióta – vetette oda nekem Grimmjow, megcáfolva ezzel azon gondolataimat, hogy a beszélgetésünk nagy részét elengedi a füle mellett.

- Köszönöm a mélyreható, és értelmes magyarázatot – morogtam rá csak úgy mellékesen, mert kezdett megint felmenni bennem a pumpa.

Muszáj volt mindig valami baromságot beszólnia? Inkább újra Urahara-sanra fordítottam a figyelmemet.

- A lényeg valóban ennyi, Kurosaki-san – mondta vonakodva, majd miután megköszörülte a torkát, komolyabban folytatta. – Olyan nagy mennyiségű hollow eredetű reiatsunak tetted ki magad, hogy az kihatott a benned szunnyadó hollow erődre, minek következtében… szinte biztosnak tartom, hogy szintet lépett. Azt is megkockáztatom, hogy a tréning, aminek Shinji-kunék tettek ki téged, mostanra már semmit sem ér.

Éreztem, hogy megkörnyékez a pánik. Ökölbe szorítottam remegő kezeimet, és vettem pár mélyebb lélegzetet. Nyugalom, egyszer már sikerült, most is menni fog. Nem hagyhatom, hogy elhatalmasodjon fölöttem.

- Értem… tehát én itt maradok, és akkor a vaizardok jönnek ide, hogy újra végigcsináljam az egészet?

- Nem egészen erre gondoltam, Kurosaki-kun – itt látványosan Grimmjow-ra pillantott. – Valójában egy arrancar sokkal alkalmasabb lenne a feladatra. Ő könnyebben meg tudná tanítani neked, hogy használd ki maximálisan a hollow erődet. Ha komplikáció lépne fel, abban az esetben itt van Tessai. Az ő képességeivel képesek lennénk kordában tartani a dolgokat.

Rosszul hallottam ugye? Valószínűleg tele ment a fülem homokkal, mialatt Hueco Mundóban kirándultunk.

- Ugye nem azt fogod most mondani, amit gondolok, Urahara-san? – tettem fel reménykedve a kérdést, majd mikor megláttam, hogy a shouten tulajdonos arcára kiül azaz idétlen vigyor, kezdtem valóban megijedni.

- Hát persze! Természetesen megengedem, hogy egy vendégszobát kapjatok, ha ez segít, hogy megtanuljátok jobban elviselni egymás társ—

Dühösen felpattantam, és zavart pirossággal az arcomon Urahara-san felé kezdtem el hadonászni.

- Nekem nincsenek ilyen idióta, önsanyargató gondolataim! Mintha pár percnél is többet bírnék ennek az arrancarnak a társaságában eltölteni! – Kicsit kiakadtam. Máskor is aludtam már közös szálláson a barátaimmal, de a mostani helyzet egészen más volt. Még hogy Grimmjow és én, huzamosabb ideig egy légtérben? Ki van zárva. – Én az edzésekre gondoltam! Komolyan azt hiszed, hogy ha ő fog „tanítani”, akkor az majd segíteni fog könnyebben megbirkózni a hollow énemmel? Arról nem is beszélve, hogy Inoue-nek is ide kell majd költöznie, mert szétverjük egymást?

- Kérlek nyugodj le, Kurosaki-san. Biztos vagyok benne, hogy vendégünk tisztában van az elszállásolásának feltételeivel – mondta Urahara-san, kihangsúlyozva a „vendég” és „feltétel” szavakat.

Hümmögve visszaültem a helyemre, és kíváncsian Grimmjow-ra pillantottam. Kizárt, hogy nem esett le neki a nem is oly burkolt célzás. Na meg az a pár pillanatra fellobbanó sötét árnyék Urahara-san szemében. Ilyenkor mindig eszembe jut, mennyire nem szabad alábecsülnöm a nemtörődömség álarca mögé rejtőző shinigamit.

- Még ha ő bele is egyezne, amit erősen kétlek, én akkor se mennék bele! – Jelentettem ki eltökélten, majd elfordítottam a fejem, és makacsul fixírozni kezdtem az asztallapot. – Nem fog nekem parancsolgatni…

Mellettem Grimmjow rekedten felnevetett, majd belemarkolt a hajába, és egy jó öt percig, csak összeszorított szemekkel gondolkozott. Már éppen fel akartam szólalni, hogy ez az ötlet úgy baromág, ahogy van, amikor végül felemelte a fejét, és egyenesen Urahara-sanra pillantott.

- Nem mintha a jelenlegi helyzetemben lenne más lehetőségem, de pár dolgot tisztázzunk, kalapos fazon, és te is jól figyelj, Kurosaki! A saját akaratomból maradok itt, nem fogok úgy ugrálni, ahogy ez az oldal fütyül, és végezetül, amint megoldódik ez a nevetséges helyzet, elhúzok innen, értve vagyok?! – jelentette ki határozottan, de olyan hangnemben, mintha ő tenne szívességet nekünk azzal, hogy itt marad. Mindjárt behúzok neki egyet, esküszöm, csak nézzen legközelebb felém és—

- Ez korrektnek tűnik, nekem csupán két feltételem van: segítesz Kurosaki-sannak kordában tartani az erejét, és nem szeded szét a boltomat. Ha úgy érzed képes vagy rá, akkor isten hozott az Urahara Shoutenben.

Mi? Nem, nem nem! Ez még a legrosszabb rémálmaimat is felülmúlja. Nem értette Urahara-san, mikor burkoltan közöltem vele, hogy én és ez az idióta szét fogjuk szedni egymást?!

- Ezt nem mondhatja komolyan, Urahara-san! Még hogy Grimmjow, mint „edző”?!

- Heh, örömmel fogom végignézni a bénázásaidat, Kurosaki – villantott meg felém egy gúnyos mosolyt, majd felállt az asztaltól.- Ha készen állsz arra, hogy szétrúgjam a segged, szólj. A szobámban leszek – mondta lekezelően, és eltűnt a tolóajtó mögött.

- Mi az, hogy szétrúgja a seggem?! Az ő szobája?! Urahara-san, csináljon már valamit!

- Grimmjow-san szobája mellett találsz magadnak üres helyet, rendezkedj be ott, Kurosaki-san – magyarázta, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, majd felállt, s mielőtt betolta volna maga mögött az ajtót, felkuncogott: – Végre lesz egy kis élet ebben a boltban! – Ezzel teljesen magamra maradtam a kétségbeesésemmel.

- A francba, mit indítottam el?

***

Grimmjow ingerülten mordult egyet, majd a következő pillanatban háttal egy sziklának csapódtunk, keresztezett kardjaink felett néztünk mélyen egymás szemébe.

- Ha azt hiszed, hogy akár egy szikrányit is érdekel mások véleménye, akkor nagyon tévedsz, Kurosaki! – sziszegte az arcomba, majd szabad kezével a fejem mellett ütött egy lyukat. – És abban is, hogy a sérüléseid ellenére kíméllek majd. Hívd elő a bankai-od, és harcolj teljes erődből! Enélkül szart sem ér, amit csinálunk! Nem fog magától elszivárogni belőled minden reiatsu, idióta!

Rávicsorogtam, és tovább növeltem lélekenergia szintemet, most már örvénylett és vibrált körülöttünk a levegő.

- Pofa be, én is tudom! – ordítottam az arcába, azzal ellöktem magamtól, és felvettem a szokásos testhelyzetet a második szint kieresztése előtt. – Ban-kai!

Felcsaptak körülöttem a fekete getsuga nyalábok, reiatsu szintem megemelkedett, és már gyűjtöttem is az energiát egy Getsuga Tenshou szabadon eresztésére.

- Ezt már szeretem, Kurosaki! Mutasd meg, mennyire puhultál el a legutóbbi harcunk után!

- Csak aztán ne panaszkodj, ha még egy lyukat ütök rajtad, Grimmjow!

Ez volt azoknak az utolsó napoknak az egyike, amikor még habozás nélkül képes voltam rátámadni, és megsebesíteni őt. De az ezután történt események fényében már a gondolattól is elborzadok, hogy ártsak neki. Honnan is sejthettük volna? Hiszen az is olyan ártatlanul kezdődött, mint ez a mai kis erőfitogtatás. Élet-halál harc, majd pedig menekülés lett belőle. Menekülés azok elől, akiket eddig a barátaimnak és a szövetségeseimnek hittem.

Írói megjegyzés:

És igen, ez nem káprázat, jól láttok^^Végre elkészültem az Until the Day I Die 2. fejezetével! *pezsgőt bont* Elnézést kérek mindenkitől, tudom hogy már sokan régóta vártátok a folytatást, és kaptam emiatt egy pár erősebb kritikát is, ami nem is baj, mert megérdemeltem. Tényleg lassú vagyok, aláírom. Most ráadásként még az érettségi is betett, meg a 2 nyelvvizsgám, szóval szinte semmire sem volt időm, egy betűt sem írtam ez alatt az idő alatt. (Kivétel a Teacher Complex c. ficünk Yami Nitával, keressetek rá, szintén GrimmIchi^^, de ide is fel fogom tenni). De most végre eljutottam oda, hogy több időm van, így itt a 2. fejezet! Az történet eddigi leghosszabb fejezete, bár tény, más ficemben írtam már hosszabbat, de úgy hiszem nem a terjedelem számít igazán, hanem a tartalom.

A 2. fejezet publikálásának ideje: 2010.07.12. 23:58. de én ezt a fejezetet Ichigo születésnapjára, 7. hó 15.-ére szántam, Boldog Születésnapot Ichi~ Szeretünk^^ Grimm is^^ Mélyrehatóan, és tövig XD *khm, ezt majd egy későbbi fejezetben*

Na tehát, remélem a nagy várakozás, és a viszonylag „semmitmondó” fejezet után se lohadt le a lelkesedésetek, és továbbra is figyelemmel fogjátok kísérni a történetet^^ A következő fejezetben már határozottan lesz yaoi, illetve utalás rá, szóval kitartás! Nem szeretném elkapkodni, fokozatosan akarom felépíteni a kapcsolatuk alakulását. Az egyszerűen a halálom, mikor egy ficbe a első fejezetben még utálják egymást, a 2. fejezet elején pedig már nagyban elmélyednek egymásban… -__-.

A következő fejezet nem tudom még mikorra várható, a következő frissítésemet a Kissesből tervezem, mégpedig a befejező résszel. De ígérem, nem lesz ekkora szünet, mint a mostani. Visszatértem^^

És most egy közérdekű közlemény: vállalok japán nyelvoktatást, egészen a kezdő szinttől, olcsó árak és rugalmas időbeosztás mellett. Ha érdekel valakit a dolog, a linkeknél szintén is ki van rakva, de ide is bebiggyeszteném: http://kezdojapan.wordpress.com/

Nézzetek be bátran, és minden olvasótól (régitől és újtól egyaránt) fogadok kritikákat. Ha tetszik a történet, kérlek tisztelj meg pár szóval, úgy gondolom nem sokat kérek, csak szeretném jobban átlátni mennyien olvassák, illetve hogy a kezdeti laposság ellenére mennyire tetszik nektek^^

Még egyszer köszönöm a türelmeteket, és viszlát a következő fejezetig!

Cím:

- Kedves olvasóink, köszöntjük Önöket a 2010-es Bleach Yaoi Gálán, ahol az idén egy igazi különlegességet mutatunk be Önöknek! Mint azt bizonyára tudják, több százan pályáztak az idei év F.A.SZ. (Fanfiction Award to a Story, hiteles magyar fordításban: Legperverzebb és Ódeszexien Fantasztikus Alkotású Sztori) díjára, azonban csak egy művet tudtunk értékelni. És most a borítékok. Köszönöm. Hölgyeim és Uraim, végre eljött a perc, hogy átadjuk a ma esti Fődíjat: Ichigót! – A közönség tapsviharban tört ki. – Most pedig kapcsoljuk Aizen-samát Las Nochesben, aki vendégül látja az alkotókat: Rist & Rimet!

Ez a fanfiction az én (Ris vagy arisa4) és Rim (gurimiCHI) tollából született meg, illetve bontogatja szárnyait.  Kérlek, ezt vedd figyelembe, ha kritikát írsz. Köszönjük^^

Fődíj: Ichigo
Játékszabályok

Aizen Sousuke unottan támaszkodott palotája legnagyobb termében, annak is a legmagasabb pontján. Tekintetét végigfutatta az üres helyiségen, észrevéve egy kis sarokbeugró mögött megbúvó csempét. Elégedetten bólintott. Pontosan 615 darab. Már harmadszorra számolta össze a padlózatot borító márványköveket, de mindig ugyan erre a végeredményre jutott. Egyszerűen képtelenség volt, hogy ő, Hueco Mundo, és a leendő Mennyek Ura hibázzon valamiben. Minden tökéletes volt. De valami mégis hiányzott, és ezzel a hiánnyal Las Noches minden zugában találkozott.

Unatkozott. Még a sebtében összehívott Espada gyűlések alkalmával sem derült jobb kedvre. Sőt, egyre nyomottabbá vált a hangulat. Ezt az arrancarokon is érezni lehetett. Nem volt meg a rivalizálás, a harc, a küzdelem szaga a levegőben. Minden üres és unalmas volt. Ez ellen tennie kell valamit. Mikor ötödszörre is 615 csempét sikerült összeszámolnia, döntött. Tudta már, mi a tökéletes, Istenhez illő megoldás.

- Ulquiorra – szólalt meg halkan, s mély baritonja lágyan visszhangot vert a hatalmas teremben.

A szólított felsóhajtott, megigazgatta hófehér kabátjának nyakát, majd koppantott párat csizmasarkával a márvány kövezeten.

Amint meghallotta, hogy őt hívják rögtön elindult, de nem kellett sokáig lépdelnie, hiszen végig az ajtó mögött lapult, visszafojtott reiatsuval. Pár helyben lépés után megjelent az ajtóban, lehajtott fejjel beljebb került, majd fél térdre ereszkedett.

Arcán semmiféle mimika nem ült, csak a szokásos egyhangúsággal pillantott körbe. Ám azt Aizen nem tudhatta, hogy az espadát belül nagyon is érdekelte, hogy miről lesz szó, hiszen titkon – és ez egy nyílt titok volt –, imádta az ő nagyra becsült Aizen-samaját.

- Aizen-sama szólítottál? – tudakolta, mire először a férfi csak bólintott.

Kisvártatva, megtartva a királyi csendet, szólalt fel ünnepélyesen.

- Minden a terv szerint halad, de az alanyra még szükségünk van, hozd el nekem őt. – Ulquiorra távozni készült, meghajolt, de Aizen még utoljára felszólította. – Ne felejtsd el, a narancshajút!

A négyes számú espada bólintott, majd elhagyta a csarnokot. Nem sietett, lassan rótta a folyosókat, és közben a gondolataiba révedt. Mit láthat Aizen-sama abban a nőben? Számára csak egy egyszerű földi halandó volt, a nyomába sem érhetett az ő Aizen-samájának. Még az a másik is sokkal érdekesebb volt nála… De miért rágja magát ezen? A parancs ki volt adva, nem állt szándékában megszegni azt. A gondolat azonban nem hagyta nyugodni. Olyannyira, hogy a következő folyosóra érve csak későn figyelt fel egy másik reiatsu jelenlétére. Felhorkant, hiszen felismerte kihez tartozott.

- Oyaa, mi járatban erre felé, Cuatro Espada-san?

- Semmi dolgom veled, Ichimaru Gin. Ne állj az utamba, Aizen-sama fontos küldetéssel bízott meg.

Az áruló shinigami ellökte magát a faltól, ahol eddig támaszkodott, és Ulquiorra elé sétált.

- Egészen véletlenül fültanúja voltam a beszélgetéseteknek Aizen taichou-val, és felmerült bennem egy mókás gondolat. Szerintem tudod, mire gondolok – felkuncogott – majd olyat tett, amit nagyon ritkán lehetett csak látni tőle -, kinyitotta szemeit. – Mit szólnál hozzá, ha egy kicsit szórakoztatóbbá tennénk a dolgokat? Mostanság halálra unom magam, nincs kinek az idegein táncolni – magyarázta szórakozott hangnemben, nem zavartatta magát, hiszen mindenki tudta róla, hogy imádja mindenféle csínyekkel elütni az idejét. Ő volt az egyetlen ember Las Nochesban, aki még azt is egy karcolás nélkül megúszta, hogyha magát Aizent szúrta ki egy őrült ötletével. Ezek után az alkalmak után mindig személyre szabott büntetést kapott Aizen-samától. Ulquiorra titokban mindig is gyanakodva tekintett rá, s meg mert volna rá esküdni, hogy az időnként kivillanó kulcscsontján fellehető sebek egészen más módon keletkeznek.

- Mire célzol?

- Tudod, ha már idehozod a fiút, megviccelhetnénk egy kicsit. – nevetett halkan sunyi arckifejezésének kíséretében, amire az espada meglepetten hátrahőkölt.

- A fiút? De Aizen-sama… – hirtelen az agyába villant az a bizonyos utolsó mondat: „Ne felejtsd el, a narancshajút!”

- Aizen-sama, mi? Na ne várass minket, indulj. – Gin tenyerével megtaszította beszélgetőpartnere hátát, míg az komolyan gondolkodóba esett.

Igaza lehet, biztosan a fiúról van szó. Elvégre csak jobban megosztja vele a terveit, mint velünk!? Biztosan azért kell neki, hogy a saját oldalára állítsa azt az erőt is. Csak így lehet!

De ez egy hatalmas tévedés volt. Gin szórakozottsága miatt, tisztán csak elengedte a füle mellett a legfontosabb szavakat, és élénken élt benne, egy bizarr fantáziájának közepette a shinigami helyettes képe.

Másrészt Ichimaru, és talán a többiek is annyira unták már Las Noches-t, hogy a gyűlések alatt nem csak gondolatuk, hanem kezük is elkalandozott asztaluk átláthatatlan lapja alatt.

Persze ez egészen addig tartott, amíg a legidősebb Espada, Barragan fel nem figyelt az asztal alja felől érkező erősödő szagra.

Miután Ulquiorra jelenléte teljesen eltűnt, Gin összecsapta tenyerét, majd mint aki jól végezte dolgát tovább állt. Úgy gondolta, megtudakolja Aizentől mik a tervei ezek után, így hát elindult a trónterem irányába. Nem fáradozott reiatsuja elrejtésével, biztos volt benne, hogy Aizen már azóta tisztában van közeledtével, mióta elvált Ulquiorrától.

- Gyere be, Gin.

Ichimaru besomfordált a helyiségbe, felöltötte szokásos mosolyát.

- Unatkozom, Aizen taichou. Láttam, hogy kiosztottál egy feladatot az egyik hű talpnyalódra. Beavatnál kicsit a jövendőbeli terveidbe?

Aizen, aki eddig a kézfején támaszkodott, ezekre a szavakra kényelmesen hátradőlt, s ajkain megjelent a szokásos ördögi mosoly.

- El akarod rontani a játékomat, Gin? Légy türelmes, és várd meg, amíg Ulquiorra elhozza nekem Inoue Orihimét. Az Espadák jelenlétében majd mindent meg fogsz tudni. Most hagyj magamra.

Gin örömmel teljesítette a kérést. Azonnal elhagyta a szobát, majd kiérve idegesen a falnak dőlt, majd kínosan felnevetett.

- Heh, hoppá.

***

Ulquiorra egy sötét folyosón nyitotta meg Garangatáját, ami Karakurára, egyenesen a Kurosaki házra nézett.

Gin nem figyelmeztette őt, és ami azt illeti, valószínűleg nem is akarta, volt valami a levegőben, ami azt sugallta; a továbbiakban komoly változások állnak majd be Hueco Mundoban.

Bár ennek az előszelét a negyedik espada még nem érezte, ezért is ereszkedett olyan könnyedén Ichigo ablakának peremére. A fiú éppen a házi feladattal küszködött, ezért észre sem vette a felé emelkedő árnyékot.

Elrejtett reiatsuval került mögé, jobb kezével egy apró karikát vett elő, amit halkan szétkattintott, másik kezével pedig tarkón vágta a szenvedélyesen jegyzetelő Ichigót, aki azon nyomban az asztalra hanyatlott.

Az apró ékszert Szayelaporro fejlesztette ki, ami egyfajta bélyegként szolgált, és könnyedén elzárta a legerősebb és legtapasztaltabb harcosok erejét is.

Míg ájultan feküdt könnyedén átszúrta a fülbevalót a felső fülcimpáján, aztán karjaiba véve kinyitotta a haza vezető kaput.

Kissé még foglalkoztatta a gondolat, hogy miért pont egy helyettesre volt szüksége az ő imádott Aizen-samájának, de mikor közelebbről is megvizsgálta, akkor kezdte kapizsgálni a dolgot.

***

Aizen tudta, hogy Ulquiorra hamar végez majd a rá kiszabott feladattal, ezért összehívta espadáit egy közös teázásra, akik ezt már „heves izgalommal” várták.

Amikor megérezte a közeledő energiát szívdobbantó mosolya ajkaira kúszott, egyszeriben állt fel, hogy köszöntse új vendégüket, Inoue Orihimét.

- Üdvözöllek köreinkben kisasszo… – Szemei kikerekedtek a felismerés közepette, espadái pedig furcsán méregették őt is, és az akkor érkezett, még ájult jövevényt.

Vezetőjük becsukta szemét majd elmosolyodott.

Hülye barmok. Improvizálj Sousuke! Ha megtudják, hogy nem a terveid szerint mennek a dolgok, oda lenne minden tekintélyed!

- Szép munka volt, Ulquiorra, nagyon meg vagyok elégedve. Kérlek, vidd a vendégünket a számára fenntartott szobába.

A négyes számú espada meghajolt, majd a többiek értetlen tekintetétől kísérve büszkén kivonult a teremből. Lelkét átjárta a boldogság, ahogy felidézte maga előtt mestere elégedett szemeit. Tehát jól döntött, hogy a helyettest hozta! Igaz, Ichimaru is besegített, de nagyrészt az ő érdeme volt. Mindegy, azért majd később meghálálja.

Eközben a nagyteremben zajló beszéd alatt Gin igyekezett nem Aizen szemébe nézni, és próbált észrevétlen maradni a tömegben.

- Drága espadáim, mint ahogy azt az imént ti is láthattátok, a mai naptól fogva Kurosaki Ichigo megtisztel minket vendégszeretetével. – Páran felkuncogtak, és egyre nagyobb érdeklődéssel hallgatták Aizen szavait. Még Stark is felébredt. – Észre vettem, hogy az utóbbi pár hétben magatok alatt vagytok, ezért bátorkodtam egy kis szórakozást szervezni a számotokra. Most megismeritek a játékszabályokat, nincs igazam? Gin.

Ichimaru kénytelen volt Aizen szemébe nézni, amiben egy pillanatra elkapta a valódi érzelmeit. „Edd meg, amit kifőztél magadnak.” Ezt üzente neki ez a nyájas mosoly, de a végszót egy erősebb reiatsu löket adta meg.

- De igen, Aizen taichou.

A férfi mosolyogva indult ki a teremből Ginre bízva espadáit, majd amint kilépett az ajtón sarkával hatalmasat dobbantott.

Mekkora egy idióta! Nem hiszem el, hogy mindent nekem kell csinálnom, ha azt akarom, hogy a terv szerint… gondolatának közepette megállt, majd újra megjelent ajkain jellegzetes, sármos mosolya, fejében újabb szikra lobbant, egy új terv volt születőben.

Mi lehet hasznosabb? Ő vagy a lány? De ezt majd az alattvalók kiderítik.

Gin még pár pillanatig megsemmisülve forgatta körbe fejét, de amint ráébredt, hogy sokan már egyáltalán nem figyelnek rá, ügyetlenül megköszörülte a torkát.

- Nos, mint hallhattátok, Kurosaki Ichigo az új vendégünk, és egyben a játszótársunk is.

- Játszótárs? – mordult fel Grimmjow. – Én nem akarom, hogy a közelünkben legyen.

Koncoljuk fel, aztán dobjuk ki.

- Á-á! Olyat nem csinálunk! Azért hoztuk ide, hogy felvidítsa a társaságot, és kellemes kis játékunk fődíjává váljon… – még be sem fejezte, de már a legtöbben elhagyták az asztalt, többek között Zomari, Yammy Barragan és Halibel, amit Gin csak a kacagásával illetett. – Ha nem hát nem.

- Jó, ügyesen megfelezted a társaságot, nem mondom, az én fejemben is megfordult, hogy felállok és elhúzok a francba. Mi ez az egész baromság? – értetlenkedett Grimmjow, de legbelül nem volt kíváncsi erre az egészre.

- Nyugalom. Először is tisztázzuk, mi ez a játék, érdekesen hangzik. – állította le Szayelaporro, akinek látszólag felkeltette a figyelmét az említett játék.

- A játék mindig más lesz, és a díja állandó, de többféleképpen hasznosítható. Tehát, aki a fordulót megnyeri, azé az éjszaka.

A teremben hirtelen minden hangforrás elkelt, a jelenlevők mellébe szorult forró levegőjük, és csak alig-alig tudtak egy „mi?” szócskát felköhinteni.

- Ahogy hallottátok. Azé a fiú. Na, ki akar élni az első éjszaka jogával?

- Várj, azt hiszem átaludtam valami fontosat – könyökölt fel Stark az asztal lapjára, de nem ő volt az egyetlen. – Úgy érted…

- Mit nem lehet ezen érteni?! Nyersz, aztán rongyosra kúrhatod a fiút, nekem ennyi elég – vigyorodott el mániákusan Nnoitra. – Na, mit játszunk?

Ginnek már majdnem fülig ért a szája.

- Az első játék nem más, mint…

Játékszabályok: vége
——————————
Vissza a stúdióba:

Aizen-sama megjelent a monitoron, a szerzők pedig a szívükhöz kaptak a szívdöglesztő mosolyt látván.
- Üdvözlöm önöket földi halandók, akik voltak olyan szívesek megtisztelni minket történetükkel, és persze bizalmukkal, hogy nekünk adták a helyettes shinigamit. – Ekkor hátra simította a haját, és felkészült a folytatásra. – Miért pont Hueco Mundo-t választották helyszínül?
Ris eleinte csak tátogni tudott, majd mikor egy könyök jó erősen oldalba bökte, zavartan megköszörülte a torkát.
- Hát… igazából adta magát a dolog. A közös projekt kezdetén még csak annyi volt biztos, hogy Kurosaki Ichigo körül fognak forogni az események – itt Aizen-samának összeszűkült a tekintete – M-má-mármint úgy értem, többek között Kurosaki Ichigo lesz a mű központja, de természetesen ez az ön együttműködése nélkül nem jöhetett volna létre, Aizen-sama. Ezért is választottuk helyszínül Las Nochest. Na meg… kicsit szerepeltetni akartuk az elhanyagolt espadákat. Manapság minden a kapitányok és Soul Society körül forog. Valami újat kerestünk, és szerintem kellően rátaláltunk az összhangra.
Rim eleinte elkalandozott az orrában, majd mikor meghallotta Aizen-sama ujjainak kopogását, abbahagyta a tevékenységet, és kihúzta magát.
- Nos, a válasz egyszerű. Las Noches az alfahímek birodalma, ezért választottuk. – Ekkor Aizen-sama látszólag igencsak kitolta a mellkasát, és nem csak azért, mert levegőt vett. – Most komolyan. Látta már Soul Society vagy Karakura felhozatalát? Na, szerintem is.
Ris hevesen bólogatott, és közben próbálta nem észre venni az ellentábort ellepő rengeteg Byakuya fanzászlót.
- Többek közt ezért is hagytam ott azt a lepukkant helyet, de ez egy másik interjú része. Inkább térjünk át a következő napirendi pontra – vitte tovább a beszélgetés fonalát Aizen, majd megnyomta a széke karfáján elhelyezett gombot.
Kinyílt egy oldalajtó, és Tousen lépett be rajta.
- Hívd be a következő vendégünket, Kaname – utasította a „Las Noches Security” feliratos pólót viselő férfit, mire az elindult a „Személyzeti mosdó” címkével ellátott ajtó felé. Aizen halkan megköszörülte a torkát. – A másik bejárat, Kaname.
Kaname nemsokára újra megjelent, kezében egy méretes felmosóval, mire Aizen-sama a fejéhez csapott, és ezután inkább Gint küldte ki a vendégért.
Nagy meglepetésükre, vagy inkább megkönnyebbülésükre Ichigo jelent meg az ajtóban, még meglehetősen gyenge lábakon állva. A teremben levők közül mindenki csak ámult-bámult, és le sem tudták venni róla a szemük.
Rim lassan megköszörülte a torkát nagy szemöldökvonogatás közepette, majd Ris-re nézett.
- Tudtam én, hogy jó bőr, na de ennyire?
Ris kézfejével gyorsan letörölte a csorgó nyálát, majd diszkréten a garnitúrába törölte.
- Mázlista espadák…
Eközben Ichigo elbotorkált a kanapéig, észre sem véve, hogy az Aizenhez közelebb eső fotelt választotta. Mikor belerogyott, kezébe temette az arcát, majd fáradtan sóhajtott egy nagyot.
- Hol vagyok? – majd mikor maga mellett jobbra meglátta a házigazdát, és annak szemeiben azt a furcsa csillogást, ijedten felpattant – Mit keresek én itt?! Nekem leckét kéne írn— basszus a házim!
- Nyugodj meg, Ichigo-kun, amíg az én vendégszeretetemet élvezed, nem kell ilyen földi dolgokkal foglalkoznod. Ittléted alatt az egyetlen feladatod, a mi szórakoztatásunk lesz – célozgatott bujkáló mosollyal a szája szegletében Aizen, majd az írókhoz fordult. – Adnának pár tippet a nézőknek, illetve az olvasóknak, hogy ki lesz az a szerencsés nyertes, aki élhet az első éjszaka jogával?
- He? – Ichigo gyanakvóan kapkodta ide-oda a fejét, de mikor mindenhol csak sejtelmes pillantásokkal találkozott, kifakadt – Mibe keveredtem bele?!
Az írók egymásra néztek, majd felkuncogtak.
- A következő fejezetből kiderül!

Írói megjegyzés:

Eheti feladványunk: Oldja meg Ichigo leckéjét, és küldje el a válaszát az alábbi emailcímre: gin@arrancarenciklopedia.sp

A helyes választ beküldők közül kisorsolunk egy régi 5. osztagos haorit, valamint egy eredeti SZTK keretes szemüveget.

Kellemes Ünnepeket Kívánok Mindenkinek^^

Remélem jól telik a szünet, és sokat pihentek Nekem elég zűrös az érettségi miatt, ezért kevesebb időm is van írni, mint szeretném. Szerettelek volna meglepni benneteket valami kis karácsonyi szösszenettel, de sajnos nem jött össze. Jelenleg a Kisses-t, és Halloween-es ficemet szeretném befejezni. De írogatok a többibe is. Tudom, régen rukkoltam elő bármivel is, de igyekszem ezen változtatni. Biztosat nem tudok ígérni. Sajnos ez az évem elég húzós lesz, a továbbtanulásom ügyében is komoly erőfeszítéseket kell tennem. Így elő fog fordulni, hogy elétérbe kell helyeznem bizonyos dolgokat az írással szemben. Előre is elnézéseteket és türelmeteket kérem. Remélem azért még benéztek párszor^^

Egyébként aktívabban elkezdtem használni a Livejournal-om. Oda is fölkerültek a ficeim, annyi a változás, hogy nem csak Bleach-es történeteket rakok majd föl, hanem manga fejezetekről véleményeimet, egyéb fancuccokat, nem feltétlenül csak Bleach kategóriában. Ezen kívül fordításokat is közzé fogok majd tenni. De a Bleach-es yaoi ficeim először ide fognak felkerülni.

Még egyszer Kellemes és Békés Karácsonyi Ünnepeket Kívánok mindenkinek!^^

Cím:

Ajánlott zene: Uta-kata ED: Itsuka tokeru namida

Kisses
5. A búcsúzás csókja

Ha egy kapcsolat véget ér, az sajnálatos. Ha közös megegyezéssel váltok el, az felszabadít. Ha ő szakít veled, az fájdalmas. Ha te szakítasz vele, az gyötrelem. Ha elszakítanak egymástól, az elviselhetetlen. Legrosszabb rémálmotok válik valósággá, szétrombolva körülöttetek mindent.
Nyúzottan ébredtek az eddig biztonságot jelentő fa tetején, amin már egy levél sem maradt. Új ösvényt kerestek magatoknak. Menekülő utat, kiutat ebből a pokolból.

- Getsuga Tenshou!
Ichigo támadása ledöntött egy egész épületet. Azt az építményt, ahol néhány másodperccel ezelőtt még Grimmjow állt.
- Csak ennyit tudsz, shinigami? – vetette oda hetykén az espada, és közben felemelte jobb kezét. – Gran ray cero.
Zöld fény villant, és egy újabb épület roskadt össze. Ichigo kapkodva szedte a levegőt, de éber tekintettel kémlelte a lassan eloszló törmelék keltette porfelhőt, izmai ugrásra készen álltak a legapróbb mozgásra is. Amit pár másodperccel később már meg is talált.
- Megvagy.
Azzal útnak indított még egy fekete reiatsu nyalábot. A támadás utat vágott magának a porfelhőn keresztül, majd egy ismerős szitkozódás kíséretében becsapódott a földbe.
- A kurva életbe, Ichigo, figyelj már oda, hogy kire célzol!
- Bocs, Ikkaku!
A helyettes shinigami újra harci állást vett fel, és tovább figyelt. Ereiben lüktetett a harc keltette adrenalin.
Hová tűntél, Grimmjow? Ez nem a legalkalmasabb idő a beteg játékaidra!
Ichigónak emlékeztetnie kellett magát, hogy ez most nem a privát harcaik egyike. Itt most nem hátsófelének épsége volt a tét, vagy az erőviszonyok eldöntése. A narancssárga hajú shinigami nagyot nyelt.
Istenem, az az éjszaka, mikor sikerült legyőznöm őt…
Akkor pont egy kihalt városrész parkjában estek egymásnak. Ichigo rendkívül feszült volt aznap este, mivel nem látta az arrancart már három napja. Ami azt jelentette, hogy azóta nem elégítette ki senki a testi vágyait. Tehát feszült volt, és felajzott. Nagyon.
Ezért hát érthető volt a reakciója, amikor Grimmjow a szokásos erőfitogtatásuk közepette nekiszorította egy fának, és hihetetlenül kéjes hangon belesuttogta a fülébe:
„Nem érdekel melyikünk győz ma este, de ígérem, reggelig nem fogod abbahagyni a nyöszörgést.”
Grimmjow szavainak a hatására először leblokkolt, így nem is tudott mit reagálni a hirtelen kapott, szenvedélyes, mély, de sajnos túl rövid csókra. A következő dolog, amire emlékszik, hogy ő egy padon ül, az espada pedig előtte térdel, és épp lelkesen teljesíti a nem is oly régen tett ígéretét. A tiltakozást már akkor abbahagyta, amikor Grimmjow az ölébe ült, és egyik kezével őt kényeztette, a másikkal pedig saját magáról kezdte el letépni az alsórészt.
Grimmjow egy gyors és kapkodó mozdulattal tűzte rá magát a férfiasságára. Na akkor kezdett el levegőért kapkodva nyöszörögni. Majd mikor órákkal később egy fa törzsének támaszkodva könyörgött Grimmjow-nak, hogy dugja meg, akkor sikítani is. S ahogy az espada ígérte, reggelig abba se hagyta. Nem tudta, hogyan győzte le az arrancart. Csak azt, hogy az volt az egyik legszenvedélyesebb éjszakájuk.
Eközben teljesen eloszlott körülötte a por, láthatóvá téve szemei előtt az egész harcmezőt. Karakura utcái romokban hevertek. Három teljes osztag vívott ádáz küzdelmet arrancarok és fracciónok tömegével. De ez még mindig csak egy kis része volt Aizen teljes seregének. Az Espada két tagját küldte csak ki az emberek világába, Grimmjow Jeagerjaques-t, és még egy nagydarab példányt, akivel jelenleg Chad és Renji küzdött. A 11. osztagból Ikkaku szintén egy hatalmas termetű arrancarral csatázott. Rukia a bátyja oldalán harcolt egy hosszú szőke hajú fracciónnal, és még három másik társával. Az erőviszonyokat kihasználva az egyikük súlyos sebet ejtett Rukián.
- Kuchiki-san!
Orihime leengedte védelmét, és hátrahagyva ellenfelét, a két Kuchiki felé kezdett rohanni. A következő pillanatban már a földön feküdt, és egy enyhén remegő test nehezedett rá, megvédve őt egy halálosnak szánt csapás elől.
- Legközelebb legyél egy kicsit óvatosabb, Inoue-san…
- Ishida-kun… te vérzel – tapogatta ki a mély vágást a vállán. – Souten Kisshun.
Azzal gyógyítani kezdte a miatta megsérült Quincy-t. Közben a 6. osztag kapitány a karjaiba vette Rukiát, és melléjük shunpozott.
- Gyógyítsd meg őt – mondta olyan lágy és halk hangon, ahogy Orihime még soha sem hallotta őt beszélni. – Soukatsui.
A kidou célba talált, és darabokra robbantotta az Ishidát megsebző arrancar bal karját.
- Bankai. Senbonzakura Kageyoshi.
A következő pillanatban mindent beborítottak a fürgén cikázó pengedarabok.
- Nii… sama… – nyögte erőtlenül Rukia, de Orihime bátorítóan megszorította a kezét.
- Ne aggódj, Kuchiki-san. Byakuya-san rendben lesz. Maradjatok nyugton, hogy elláthassam a sebeiteket.
Rukia hálásan bólintott, majd az égre emelte a tekintetét, ahol még koránt sem ért véget a harc.
- Ichigo…
A helyettes shinigami pattanásig feszült idegekkel ácsorgott egy helyben, és továbbra is Grimmjow-t kereste. Újból és újból emlékeztetnie kellett magát arra, hogy ez egy háború. A barátai az életükért küzdenek, elvárják tőle, hogy legyőzze, és megsemmisítse az ellenfelét. Zangetsu megremegett a kezében..
Meddig fogsz még rejtőzködni, Grimmjow? Nem csinálhatod ezt sokáig… Nem csinálhatjuk már ezt sokáig. Nem tettethetjük a legvégéig, hogy ellenségek vagyunk.
Itt Ichigo elmosolyodott. Ő maga se tudta igazán megmagyarázni mi is van pontosan közöttük. Nem, ez hazugság. Egy szóval is ki tudta volna fejezni. De ezt a szót féltve őrizte a lelkében, mert tudta, hogyha kimondja, minden véget érne. Grimmjow is ezért rejtőzködött? Nem akarja, hogy véget érjen ez a színjáték? Nem akarja, hogy…
- Ichigo!
A helyettes shinigami felfigyelt Rukia kiáltására, és a hang irányába fordult, de a következő pillanatban már emelte is a kardját, hogy kivédje Grimmjow csapását.
- Heh, már annak a szukának a figyelmeztetése nélkül sem vagy képes kivédened a támadásom, shinigami? – gúnyolódott hangosan, majd felröhögött.
Ichigo egy nagy levegőt vett. Majd még egyet. És még egyet.
Basszus, szedd már össze magad, csak rá kell ordítanod! Légy rá dühös!
Három sikertelen tátogás után, végre hang is jött ki a torkán.
- Teee…!
- Ne dőlj be a provokációinak, Ichigo! – kiáltott oda neki újra Rukia, majd zihálva visszarogyott Ishida mellé.
Az arrancar felkuncogott. Ichigo ismerte ezt a hangot. Ezt a rekedtesen mély, szomorkás nevetést.
- Heh, úgy van, Kurosaki. Ne dőlj be neki… – halkult suttogássá a hangja.
Ichigo szemei tágra nyíltak a felismeréstől, és a következő pillanatban kiszaladt
belőle egy hisztérikus kacaj. Remegő ujjai közül kiejtette a kardját, hagyva, hogy az alázuhanjon a mélybe. A nevetése lassan elhalkult, de még mindig rázkódott a teste. Nem bírta már tovább ezt a sok hazugságot, a bujkálást, a lebukás állandó feszültségét…
Sajnálom. Vége, Grimmjow.
- Nem tudom megtenni, Grimm… Ne-nem megy… – suttogta rekedten, és remegő kezeivel beletúrt a hajába. – Többé már nem vagyok rá képes… nem akarok neked több fájdalmat, és sérülést okozni…
A harcmezőn elhalt minden zaj. Ikkaku még bevitt egy végzetes csapást az ingatag lábakon álló ellenfelének, de utána ő is hitetlenkedve figyelte a fölöttük zajló jelenetet.
- Kurosaki-kun…
Orihime megpróbált felállt Rukia mellől, de nem jutott messzire. Ishida finoman megszorította az alkarját, és megrázta a fejét.
- Ne, Inoue-san. Ezt az ügyet nekik kell lerendezniük.
Remélem tudod mit csinálsz, Kurosaki…
Hosszú óráknak tűnt, mire Grimmjow – mindenki nagy döbbenetére -, leeresztette Panterát, és a pengét megmarkolva, Ichigo felé nyújtotta azt.
- Tedd meg, shinigami.
Ichigo csontjáig hatoltak ezek a szavak. Lassan megrázta a fejét, majd egyik kezével a szája elé kapott, és szorosan becsukta a szemét. Nem akarta, hogy hangosan kitörjön belőle a zokogás. Muszáj volt erősnek maradnia, még ebben a lehetetlen helyzetben is.
- Azt mondtam, csináld! – kiáltott rá türelmét vesztve az espada, majd megragadta Ichigo haját markoló karját, és kényszerítette, hogy megfogja a kardját.
A helyettes shinigami erre még hevesebben megrázta a fejét. Nem tudott megszólalni.
- Tch!
Grimmjow rántott egyet Pantera pengéjén, és a „szíve” elé helyezte a hegyét. Ichigo szorosan tartotta a kardot, nem engedte egy centivel sem távolabb mozdulni. Csukott szemmel is pontosan tudta, hogy az arrancar merre célzott.
- Tedd meg, Ichi.
Ichigo a neve hallatára végre kinyitotta a szemét, és rámeredt az alig egy méterre álló espadára. Amikor tekintetük összekapcsolódott, kicsordult az első könnye.
- Nem… nem megy, Grimm. Nem tudom… megtenni – suttogta rekedten, és eleresztette a kardot.
Grimmjow ernyedten az oldalához ejtette karjait, és lépett egyet a shinigami felé.
- Én sem – suttogta egészen közelre dőlve hozzá, majd ő is a mélybe hajította kardját.
Ichigo szíve kihagyott egy dobbanást, amikor Grimmjow lehajolt hozzá, és megcsókolta. Már nem hallotta a lentről jövő döbbent, és felháborodott reakciókat sem. Csak az arrancar szája érdekelte a sajátján. Ahogy lassan átkarolta őt, Grimmjow is magához szorította, így ízlelgették tovább egymást. Az érintés nem volt heves, szenvedélytől fűtött, mint a legtöbb csókjuk. Mindketten érezték, hogy amint véget ér ez a pillanat, minden örökre megváltozik. Ez volt a leglassabb, és a legérzelmesebb csókjuk. Tudták, hogy nagy valószínűséggel ez az utolsó.
A búcsúzás csókja. Minek végén ösvényük kettéágazik, de az út vége ugyan oda vezet majd. Ichigo már meg sem próbálta visszatartani a könnyeit. Sós aromája ott érződött mindkettőjük nyelvén és ajkain. Grimmjow végül egy halk sóhajjal megszakította a köztük lévő kapcsolatot, és elhúzódott. Vetett még egy utolsó pillantást a számára bűnösen fiatal, és összetört, vágyódó tekintetű fiúra, majd szó nélkül megnyitotta a gargantát, és belépett rajta.
Ichigo hosszú percekig bámulta még azt a helyet, ahol Grimmjow-t elnyelte a sötét átjáró. Észre sem vette, hogy eközben véget ért minden harc, hogy az utolsó arrancarokat kivégző kapitány felé indult, majd pár méterrel tőle, az újonnan beállt – ezúttal kíváncsi csöndben -, megállt.
- Várom a magyarázatodat, Kurosaki Ichigo.

Reccs.

~ Kisses: A búcsúzás csókja – vége

Következik: Az örökkévalóság csókja

Írói megjegyzés:

Souten Kisshun: Nem tudom hogy fordították a magyarban,de azt hiszem valamilyen “gyógyító pajzs”. Ebből ki lehet találni, hogy micsoda
Soukatsui: Byakuya és Rukia kedvelt kidou támadása. Azt hiszem magyarul “tisztítótűz” a fordítása, szóljatok ha tévednék^^” Mindenesetre arra a kék sugárnyalábra gondolok.
Garganta: Átjáró Hueco Mundoba.

Először is köszönöm szépen, hogy elolvastátok ezt a fejezetet is, és hogy nyomon követitek a Kisses-t^^ Ez volt az utolsó előtti fejezet, amit szerintem a hangulatából érezni is lehetett. Bevallom őszintén, nem szoktam a saját ficeimen sírni, de… ebbe belekönnyeztem. Főleg az Uta-kata endingjét hallgatva, istenem… Nagyon jó volt erre a számra írni.
A fejezetről még annyit mondanék, hogy rég voltam ennyire megelégedve bármelyik történetemmel is. Úgy érzem elég jól sikerült leírnom benne mindent, amit már többször is lejátszottam magamban. Bár elég érdekesen született meg ez a rész, mondhatni darabokban írtam meg XD Tényleg minden megtalálható benne, a kicsit “burkoltabb” szexjelenetektől kezdve, a harcon át a drámáig. A csöpögős romantikát máskorra tartogatom^^.
Ja igen, kérlek mondjátok mennyire tetszett ez a kis IchiGrimm szál a fejiben. Mostanában egyre többször fantáziálgatok a gondolattal, hogy Grimm mennyire szexi és hot ukeként is… és ezzel gyakorlatilag jobban meg is nyílik Ichi felé, ami hatalmas lépésnek számít a kapcsolatukban.
A fejezet írása közben azért kicsit megijedtem. Minden szenvedélyemnek helyet szorítottam ebben a fejezetben XD Volt benne Byakuya x Rukia (főleg csak a testvéri kapcsolat híve vagyok, de párlájtosabb szerelmi szál még belefér), Ishida x Orihime (bár ők semlegesek, de az SS részek és az Ichi vs Ulqui fájt után egyre szimpibbek) az IchiRukit igyekeztem hanyagolni (gomen, én RenRuki-zok XD). És elnézést minden Byakuya fantól, eredetileg Yama-jiivel akartam bombát robbantani, de nem illett a képbe. De én imádom Byakuyát, nem azért írtam neki ezt a szerepet, mert szivatni akarom vagy ilyesmi
Hű, ilyen hosszú szerzői kommentet sem írtam még Na mindegy,. abba is hagyom, megyek dolgozni az Until the Day I Die következő részén. Meg még ezer másik ficen XD
Még egyszer köszönöm mindenkinek aki olvassa a történeteimet, és a blogomat is. Valószínűleg oda fogok véglegesen költözni, meg LJ-re és FF.net-re. Az AFS-be kezdek kicsit belefáradni. Tehát érdemesebb a blogomat figyelni, oda előbb is felkerül minden, meg extrák is. Pl doujinshi fordítások. A Punchi Drunker-on (Punchi Drunk folytatása) is dolgozom, de lassan megy, mivel japánból csinálom.
Najó, ennyi, tényleg XD Remélem elnyerte tetszéseteket ez a fejezet, ez lett a Kisses eddigi leghosszabb darabja!^^ Sziasztok, és kitartás a következő frissítésig. Azért lehet nyúzni ^^.

Egy japán doujinka GrimmIchi képeiből válogattam ki pár érdekes darabot. Egyelőre ez még csak kettő a sok közül, tényleg rengeteg minidoujinshit és képet készített eddig, szeretnék még párat magyarra fordítani a hazai fanoknak^^ A legtöbb minidouji egy oldalas kis oneshot, de van egy hosszabb sorozata, amibe lehet bele fogok vágni, csak még fel kell vennem a kapcsolatot a doujinkával.

Műveit “Grimmjow-san”-ként fogom emlegetni, mivel az eredeti munkáit is így számozza: Grimmjow-san 106, Grimmjow-san 253 stb… Mint említettem, elég sok van, lesz miből válogatnom^^

Elsőnek tehát szeretném bemutatni nektek a:
Grimmjow-san 197, és Grimmjow-san 133-at!

Figyelem! Ezek a munkák mind a saját fordításaim, engedély nélkül más oldalra felrakni, vagy a sajátodként feltüntetni azokat szigorúan tilos!

Japán változat:

Magyar változat:

Nincs rajtuk olyan sok szöveg, de azért nem volt piskóta kikeresni pár kanjit. Nem tudom miért, de a japánoknak az a mániája, hogy mindent miniatűrben csinálnak. Ha kicsit nagyobbak lennének az oldalak és a betűméret, mennyivel egyszerűbb lenne az életem XD Na de mindegy, azért remélem sikerült érhetően visszaadnom a történeteket^^

Egy kis magyarázat még az elsőhöz. Japánul a macskák nyávogása “nyaa”, ejtsd nyáá. Grimmjow ebben a doujiban úgymond macskanyelven beszél, végig ugyanazt a szót ismételgetve Ichinek, de a szó jelentését csak a végén tudjuk meg^^

A másodiknál pedig annyi érdekességet szeretnék még hozzáfűzni, hogy japánul a szolmizációs hangok (lehet nem ez a szakszó, elnézést érte) kicsit eltérnek a magyartól, mivel néhány hangot nem tudnak leírni és kimondani. Így lesz a Lá-ból “Rá” és a Ti-ből “Shi”^^ A félreértés végett még megemlíteném, hogy az a hangszer, amin Ichigo játszik, valami érdekes mutáns a zongora és furulya között. Kicsit talán a kéziharmonikára, vagy a skótdudára hasonlít.

A doujinshik nagyrészére jellemző a poénos hangvétel, a legtöbbnek értelme sincs, tehát ne is keressétek XD De szerintem azért aranyos darabok egytől egyig^^

Remélem tetszettek, kérlek írjátok le hogy sikerültek! A kritikákat pedig mindig elolvasom, és örülök is nekik! Azért nem válaszolok sokszor, mert a wordpress külön számolja a válaszaim, és így csal a sztatisztikám, ami a commentek számát mutatja. De azért majd igyekszem aktívabban válaszolgatni nektek a jövőben^^ A ficek folytatásán pedig dolgozom, csak nagy hajtás van a suliban, ez az utolsó évem, muszáj tanulnom, sokkal kevesebb időm jut így az írásra. De a GrimmIchi és a Bleach örök, tehát nem kell megijedni, élek és virulok, a folytatásokon meg dolgozgatok.

További kellemes olvasgatást és nézelődést annak, aki erre jár^^

Cím:

Boldog Születésnapot, Ichigo^^

07.15. ~ Nyalóka

- Urahara-san?

Ichigo halkan behúzta maga mögött a Shouten ajtaját, és elindult a nappali felé, ahol a bolt tulaját sejtette. Belépve a tatamival borított zöld helységbe, meg is pillantotta őt a kisasztalnál ülve, két csésze tea társaságában.

- Áá, Kurosaki-san! Megkaptad az üzenetem?

Ichigo ingerült pillantás küldött a legyezője mögött vigyorgó shinigami felé, azzal lezuttyant a vele szemben lévő párnára.

- Ez neked üzenet?!

Aznap reggel ugyanis…

Ichigo mit sem sejtve ébredt, megkezdve napi rutinját az iskola előtt. Miután kikerülte a csukott ablakon át berontó idióta apja forgó rúgását – amit még maga Chuck Norris is megirigyelhetett volna -, és visszakiabált neki egy „kössz”-t a „Boldog Születésnapot édesfiam!” felkiáltására, és lement megreggelizni. Mikor ezzel is végzett, föl kellett mennie a szobájába átvenni egy tiszta felsőt, mivel az apja, nyílván revansként, hirtelen késztetést érzett arra, hogy nyakon öntse forró kakaóval. Felérve a szobájába, lehajolt hogy kivegyen egy új inget, amikor elsuhant valami a feje felett, és szétloccsant a szekrényén.

- Mi a…?

Szitkozódva becsukta betört ablakát, és már épp az apja után kiabált volna, de megfordulva a földbe gyökerezett a lába. Fehéres, kissé átlátszó massza csurdogált lefele a szekrénye ajtaján.

Azonnal gyere az Urahara Shoutenbe.

- Mi a fenét művel már megint ez az idióta a szobámmal?! Úgy néz ki, mintha valaki ráverte volna a… a… uh, ezért mit kapsz! Ajánlom, hogy eltűnjön! – kiabált Ichigo a feliratra hadonászva, de ekkor észre vett még valamit – He? Utóirat…

Bárki, aki ezt látva olyasmit gondol, hogy „ez úgy néz ki, mintha valaki ráverte volna a ****-t”

…annak mocskos a fantáziája.

- Perverz állat! – vágta hozzá Ichigo ingerültségében a levetett felsőjét.

És így történt, hogy Ichigo kilépve testéből, beteget jelentve, egyből az Urahara Shoutenbe sietett.

- Mégis mi volt olyan fontos, hogy egy ilyen „üzenettel” rángass ide? – vonta kérdőre a bolt tulaját, még mindig fújtatva a dühtől.

- Olyan gonosz vagy Kurosaki-saaaan! Már ahhoz is indok kell, hogy láthassalak?

Ichigo zavartan félrenézett, elmotyogva halkan egy „idiótát”. Urahara csak mosolyogva felállt, odasétált a narancssárga hajú shinigamihoz, leguggolt mellé, és kicsit beleborzolt a hajába.

- Boldog Születésnapot, Ichigo.

- Kö-köszönöm… – hebegte ledöbbenve, de mikor a szavak valódi értelme, és az érintés tudatosult benne, pirulva lehajtotta a fejét, és onnan pislogott fel kérdőn a szőke shinigamira.

- Miért hívsz így?

Urahara előre dőlt, és egy apró csókot adott elvált ajkaira.

- Rajtunk kívül nincs itt senki. Ezért is hívtalak ide ilyen sietősen. Át szeretném adni az ajándékodat.

Ichigo kicsit feloldódott.

- Köszönöm, Urahara-san, de nem kellett volna ilyen nagy felhajtást csapnod miatta…

A simogató kéz finoman rácsapott a fejére.

- H-hé! Ezt meg miért kaptam! – Ichigo durcásan kezdte elsimítani felborzolt tincseit, és a hatás kedvéért, elidőzött a bántalmazott területen.

- Csak úgy! – villámgyorsan előhúzta legyezőjét, hogy a mögé rejtse huncut mosolyát.

Ichigo próbálta kikapni kezéből azt az idegesítő tárgyat. Mindig is utálta, amiért eltakarja előle az arcát. A kalapjával is ugyan ez volt a helyzet, egyszerűen frusztrálta, hogy néha a szemébe se tud nézni. Ilyenkor mindig olyan sebezhetőnek érezte magát, és rendszerint dührohamokkal palástolta zavarát.

- Oyaaa, na de Ichigo! Ha így viselkedsz, nem kapod meg az ajándékodat! – dorgálta meg szokásos bohókás hangján, majd felállt.

A helyettes shinigami fogcsikorgatva követte a példáját.

- Lehet jobban is járnék… – motyogta az orra alatt, majd elpirult, amikor pár érdekes ötlet úszott be gondolatai közé.

Zavartan megrázta a fejét. Azért Urahara-san se annyira perverz, hogy valami olyasmit adjon neki, ugye? Ugye?!

- …go?

- Eh? – Ichigo felkapta a fejét Urahara hangjára, de a kérdést már nem értette. – Tessék?

- Azt mondtam, ha befejezted az álmodozást azokról a dolgokról, amik a listám elején szerepeltek az ajándékod kiválasztásánál, kövess, kérlek.

Mindehhez csak ártatlanul mosolygott, és kezével széles mozdulatot tett a ház üzleti részlege felé. Ichigo erre jobbnak látta nem válaszolni, így is eléggé zavarban volt. Mintha valaki feltekerte volna a fűtést a szobában…

Amikor beléptek a boltba, Ichigo arra számított, hogy egyből ki fogja szúrni Urahara ajándékát. De mivel nem látott semmi különöset, kérdőn felé fordult.

- Válassz bármit, amit szeretnél – mutatott körbe a polcokon, és a pulton sorakozó kosarakon, melyek mind tele voltak édességgel.

Ichigo kicsit elszontyolodott. Cukorka? Mégis minek nézi őt Urahara, gyereknek? Még egyszer a bolt tulajára pillantott, és jelentőségteljesen felhúzta a szemöldökét.

- Kicsit csalódottnak látszol – kuncogott fel. – Ne aggódj, a tiedet saját kezűleg készítettem.

- Urahara-san… akkor miért úgy fogalmaztál, hogy „válassz bármit, amit szeretnél”?

Nem volt ereje a szőke shinigami játszadozásaihoz ilyen korán reggel, de azért rámutatott a hozzá legközelebb eső kosárra.

- Akkor ebből kérek.

- Azok nem eladók – jelentette ki egyszerűen, majd mosolyogva szemébe húzta a kalapját.

Ichigo rámordult.

- Akkor ezt – vett ki egy csavaros, kék színű pálcikát.

- Az sem eladó – Urahara szórakozottan fütyörészni kezdett.

Ichigónak pedig rángatózni az egyik szeme. Vett egy mély lélegzetet, és…

- Ezt!

- Nem talált! – kuncogott fel, bár a hangja kicsit furcsa volt, de a helyettes shinigamit ez most nem érdekelte.

- Geta-boushi! – pördült meg tengelye körül, kezében még mindig a választott cukorkával.

De a következő pillanatban halkan koppant a padlón. Urahara egy nyalókát, egy eper formájú nyalókát ízlelgetett hatalmas átéléssel.

- Hohó, úgy tűnik megtaláltad. Lebuktaaaam!

Ichigo nagy léptekkel elé csörtetett, majd egy durcás mozdulattal kikapta Urahara szájából az édességet, és pirulva bekapta.

- Ez az enyém…

A szőke shinigami döbbent arcán lassan egy meleg mosoly tűnt fel, kezei maguktól mozdultak meg, és túrtak bele a narancssárga fürtökbe.

- Finom?

- U-um… – bólintott még mindig enyhe pirossággal az arcán Ichigo.

Urahara mosolya perverz vigyorba szélesedett, ahogy hátulról átölelve őt, szorosan hozzábújva belesuttogta a fülébe:

- Hehe, tudod, éppenséggel maradt még egy eladó nyalókám…

- POFA BE! – kiáltott rá rákvörösen Ichigo, és a képébe nyomta a cukorkát. – Perverz állat!

Vége

2009.07.15. 22:36

Írói Megjegyzés: Egy kis meglepetés, amit Ichigo születésnapjára próbáltam időzíteni. Nem hosszú, de úgy érzem aranyos hangulatot sikerült teremtenem ezzel a ficcel, nagyon boldog vagyok, hogy újra írhattam velük^^ Egyszerűen imádom őket, remélem ezzel nem vagyok egyedül. Mindenesetre köszönöm midenkinek, aki rendszeresen olvas tőlem, és ír is kommentet. Akik nem, azoknak is
Oh, és ehhez a szülinapi fichez lesz még egy extra meglepetés is! Egy kedves barátnőm mini doujinshit készít belőle, és azt is közzé fogom tenni a blogomon. Nagyon jól rajzol, biztos élvezni fogjátok. Ja, és akik nem látták a japán animét, azoknak:

Geta-boushi: Szandál-kalap^^

Még egyszer, Boldog Születésnapot Ichigo!^^

Cím: Punchi Drunk (Punch Drunk)
Doujinka: Amainu Naorin
Párosítás: Ichigo x Grimmjow, IchiGrimm
Oldalak száma: 16 (kredit nélkül)
Fordította: arisa4
Szerkesztette: arisa4

A doujinshi megtalálható még a Yaoi Orden oldalán.

Ez a doujinshi nagy kedvencem, annak ellenére, hogy IchiGrimm, és nem GrimmIchi témájú. A doujinka mangái egytől egyik mind remekművek, a rajzolási stílusa is gyönyörű, a történetei pedig szintén magával ragadóak.

Remélem nektek is tetszeni fog, és élvezetes lesz a fordításomat olvasni^^.

A teljes mérethez katt a képekre!

Az egész doujinshi letölthető innen:
Mediafire
Megaupload
Sendspace

Ha valamelyik link nem működni, kérlek írjatok a kommentek közé. Szívesen fogadok véleményeket is a munkámról.

A szavazás végeredményéhez katt ide.

A végeredménynek megfelelően közzé fogom tenni más témájú írásaimat is a blogomon. Hogy ez pontosan mit is jelent?

Bővebben a Tovább gomb alatt olvashattok róla.

A jövőben tőlem várható fanfictionök:

1. GrimmIchi

Minden mennyiségben. Ezt a jó szokásomat igyekszem megtartani, és továbbra is róluk fog szólni az írásaim többsége.

2. KisuIchi/UraIchi

Ők is elsőbbséget élveznek az egyéb ficeimmel szembe, szóval róluk is több írásom várható majd.

3. RenBya

Őket is nagyon szeretem, és jelenleg dolgozom is egy ilyen fanficen, szóval várhatóak ők is^^ Nem valószínű, hogy ByaRen-t is fogok írni, mindig is közelebb állt hozzám a RenBya, szóval a jövőben nem szeretnék majd olyasmi kritikákat kapni, amikben fordított felállás után kuncsorognak egyesek. Ezt egy egyszerű példával meg is tudom magyarázni. Gondolom ti sem szívesen olvastok Hanatarou x Kenpachi fanficeket. Na ugye?^^ (bocs a morbid példáért XD)

4. KaienUkitake

Egy nagyon kedves barátnőm kedvencei, és rajta keresztül rám is hatott valamennyire ennek a párosnak a varázsa. Elképzelhető hogy velük is lesz több ficem, amiket szülinapra, karácsonyra, vagy egyéb alkalomból írtam.

5.Egyéb

Ez elég tág fogalom, de megpróbálom leszűkíteni. Anime->Bleach->Yaoi. Ez a séma biztos megmarad. Várható majd threesome, jelenleg is dolgozom rajta, a páros maradjon titok, de az eddigiekben felsoroltam kettőt belőle^.^ Akiket még nagyon szeretek, és előfordulhat, hogy unalmasabb óráimban papírra vetek pár őrült ötletet: Shinji, Kon, Hichigo, Aizen, Gin, Szayelaporro, Ilforte. Érdekes felsorolás, ugye? XD

Egyelőre ezek csak mind tervek… GrimmIchi és KisuIchi témájú ficeim mellett csak egy másik párossal írt történetem látott napvilágot. Ez pedig a Csendes karácsony – Kaien x Ukitake párosítással. AFS-en is olvasható, de ide is fel fogom tenni, a többi Bleach-es írásommal együtt.

Addig is kellemes olvasást^^